Rágcsáló Krónikák: Hajsza a Völgyben

Ugrás fejeztre:
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X.
XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX.
XXI. XXII. XXIII. XXIV. XXV. XXVI. XXVII. XXVIII. XXIX. XXX.

I.

A tűzvörös vonat ütemes zakatolással falta az utat maga előtt az alagút sötétjében. A ritmusra forgó kerekeken és az ívelt tetőn megcsillant a közeledő kijárat fénye. Majd, mint ha egy hatalmas kősárkány okádta volna ki, sűrű füstfelhővel övezve suhant ki ismét a szabadba a gőzős, hogy aztán a völgy peremét szegélyező viadukton folytassa útját. A szerelvény hangos sziszegés keretében szabadult meg a fölösleges nyomástól.
Teodor óvatosan, résnyire kinyitotta szemét a hang hallatán, de a hirtelen jött napfény olyan erővel ostromolta, hogy azonnal vissza is csukta. A vasúti kocsi zötyögése igyekezett visszarázni az édes álomvilágba. A vékony padló alól csak tompa morajlásként hallatszott fel az alattuk utazó emberek társalgása. Teó arra riadt fel, hogy egy bukkanó következtében lefejelte az ablakot. Ismét kinyitotta szemét. Megdörzsölte homlokát, majd bekapott egy darab sajtot a mellette pihenő tálcáról. Megnyújtóztatta végtagjait. Vágyakozva nézett ki az ablakon. A lombok végtelen zöld tengerként terültek el a szeme előtt, amely kitöltötte a hatalmas völgyet. Elképzelte mennyi rejtély és csoda lapulhat a fák rejtekében. Félálomban roppant csábító kalandnak tűnt felfedezni ezeket a számára ismeretlen vidékeket. De ahogy egyre jobban beleélte magát a fantáziába, érezte, hogy szíve hevesebben kezd verni, és gyomra is összeszorult. Csak akkor nyugodott meg, amikor megtámaszkodott, és érezte az ismerős falak tapintását.
– Ébresztő törpe! – rivallt rá valaki.
A kabin ajtaját kitöltötte a nála majdnem kétszer nagyobb patkány. Teó azonnal talpra ugrott. Még mindig nem szokta meg, hogy ő az egyetlen egér az ERISZ-ben. Azt azonban már tudomásul vette, hogy a nemkívánatos munkákat ő kapja meg általában.
– Át kell rámolni a leveles zsákokat, hogy legyen hely a következő állomáson. Nyomás! – hangzott az utasítás.
– Még egy egész nap, mire elérjük a következő állomást. Nem ér rá? – kezdte a tiltakozást Teó, de hamar meg is bánta.
A patkány belépett a kis kabinba, úgy magasodott fölé.
– Talán nem volt világos, amit mondtam? Tünés a szemem elől! – hörögte a patkány.
Teó érezte, hogy itt az ideje kereket oldani. Elslisszolt a tiszt mellett, és az orra alatt morogva a posta szerelvény felé vette az irányt.
Dühét csak a halmokba rakott postazsákokon töltötte ki, miután gondosan ügyelve bezárta maga mögött az ajtót, hogy senki ne fedhesse meg a tombolásért. De kit érdekel, gondolta. Hiszen úgyis neki kell rendet raknia. Rúgott, harapott, püffölt mindent, amit ért, majd erőtlenül lehuppant. A földet úgy borították körülötte a kiszóródott borítékok, mint őszi levélhullás után a falevelek a földet. Egykedvűen kezdte visszapakolni őket a zsákokba. Azonban az egyik boríték kicsit sötétebb volt, mint a többi. Megfordította, és rögtön felismerte rajta az ERISZ hivatalos pecsétjét.
– Sürgős üzenet! – lihegte pár perccel később, kimerülten, miközben ott állt a postamester kabinjának ajtajában a borítékot lobogtatva.
Az asztal körül ülő patkányok és sünök bosszús tekintettel méregették, amiért a kártyaparti közepébe rondított. De a postamester arca rezzenéstelen maradt. A mókus kimérten letette a kezében lévő lapokat, majd átvette a levelet az egértől. A kártyaparti többi tagja halkan mormogott és elégedetlenkedett, amíg meg nem látták a postamester arcán a döbbenetet.

II.

– Mi a baj főnök? – kérdezték egymás szavába vágva. Aki látott már közülük pecséttel ellátott borítékot, az tudta, hogy nem vicc.
A mókus ledobta az asztalra a levelet, és idegesen járkált fel alá, miközben maga elé mormogott.
– Még túl messze van a következő megálló. Most mi legyen? Az ördögbe is – majd fennhangon folytatta – Teó, mikor érkezett ez a levél? Teó! Teodor!
De a hívásra nem jött válasz. Most vették csak észre, hogy az egér eltűnt a kabinból.
– Hova tűnt már megint? Teó! – harsogta a postamester, de a kiáltását elnyomta a durranás, ami odakintről jött.
Mindannyian odarohantak az ablakhoz. Lökdösték, harapták, kigáncsolták egymást, hogy elsőként nézhessenek ki rajta. A vonat fölött az égen egy kis vörös folt született meg a felrobbant tűzijáték rakéta szikráinak öleléséből, majd egyre nagyobb és nagyobb felhővé nyúlt el, mely egy darabig párhuzamosan futott a mozdony fekete füstje fölött. Élénk színével még a vakító napfénynél is könnyen észrevehette bárki a völgyből.
– A vészhívó. Ez a kölök megőrült! – magyaráztak fejüket rázva a csapat tagjai.
De a postamester egyetlen vakkantással elcsitította őket, majd intett, hogy kövessék, és együtt szaladtak a raktár kocsiba.
Teó arcán hatalmas vigyorral várta őket. Bajsza vége még mindig füstölt, miután megsütötte a lövés lángja. Rém büszke volt magára, amiért eszébe jutott az ERISZ vészhívó rendszere. Arcáról gyorsan lemosta a mosolyt az érkező csapat feldúlt ábrázata. A postamester feszülten méregette az egeret, aki úgy gondolta, jobb, ha elébe megy a letolásnak.
– Uram, tudja, hogy nincs más megoldás. Nem tudjuk időben figyelmeztetni Völgyvárost a veszélyre, ha nem használjuk a vészhívót. A következő állomás még több órányira van, és onnan gyalog 3-4 nap is lehet vissza az út.
– Akárhogy is nézem, igaza van – kezdte komoran a postamester – Nos, akkor remélem büszke, hogy ön lehet az első, aki kipróbálja az ERISZ kísérleti vészhívóját – Azzal az egér kezébe nyomta a pecsétes borítékot. – Fiúk öltöztessétek be!
Teóban ekkor tudatosult csak, hogy mibe is rángatta saját magát. Próbált volna tiltakozni, de két patkány már neki is látott az előkészületeknek. A hátára egy nagy zsákot raktak, derekára övet, ahhoz pedig kötelet kötöttek. Az egyik sün felmászott, és kinyitotta a tető kijáratot. A menetszél olyan erővel csapott be hirtelen, hogy mindenki megingott. Teodor még fenékre is ült.
– Gyerünk uraim. Ha a hívás sikeres volt, akkor a madár már úton van. Akasszátok ki! – utasította őket a mókus.
A patkányok felkapták a hóna alatt az egeret, majd erősen kapaszkodva felmásztak vele a tetőre. Odakint ellenőrizték még egyszer a felszerelést. A kötél végét szorosan a tetőnyílás széléhez rögzítették. Egyikük mintha még valami búcsúfélét is mormolt volna, de Teó nem hallotta a szél dübörgésétől.
Meghúzták a kioldó kart, és a zsákból egy hatalmas ernyő bomlott, ki melybe a következő pillanatban belekapott a szél. Olyan erővel repítette a kisegeret a magasba, hogy annak mind a négy mancsával szorítani kellett a levelet, hogy el ne veszítse. A kötél hangosan zizegve szaladt, majd amikor elérte a teljes hosszát, egy hatalmas rántással megfogta utasát. Teó a vonat felett másfél méterrel vitorlázott a légáramlatok között himbálózva. Aggodalmasan felnézett, de a két zsebkendőből összevarrt ernyő stabil kupolaként terpeszkedett a feje felett. Az eget kezdte kémlelni. Nagyon remélte, hogy hamarosan jön valaki a szárnyasoktól a hívásra, akinek átadhatja a levelet. A szíve egyre erősebben dobogott idefent, és nem kizárt, hogy néhány bogyót is elengedett ijedtében.

III.

Feszülten teltek a percek. A postamester és a két patkány a tetőnyílásból figyeltek, a többiek pedig az oldalablakokon kibámulva erőltették a szemüket. Teóban kicsit lecsengett a kezdeti megrázkódtatás. Már-már kezdte élvezni a repülést, bár a kötelek fájdalmasan szorították. A látvány azonban kárpótolta mindenért. Ellátott egészen a völgy másik végéig, ahol a szürke sziklák ismét elvágják az erdő végtelenjét. Még soha nem érezte magát ilyen szabadnak. Egyszerre tekintett le óriásként a világra, és volt parányi pont az ég kékjén. Alatta kígyóként nyúlt el a vonat, mely a biztonságot jelentő otthon volt. A pillanat varázsa hamar elhalt, amikor eszébe jutott a kezében szorított levél. Körbenézett, de nem látott egyetlen madarat sem a vonat felé közeledni. Lenézett a postamesterre, aki hevesen gesztikulált felé. Valószínűleg már egy ideje kiabált neki, de idefent nem lehetett hallani. A mókus előre mutogatott, majd befelé integetett a kocsiba.
Teó előre nézett a sínek mentén, és rögtön megértette, miről is van szó. A pálya nem sokkal odébb ismét egy alagút sötétjébe veszett. Közben a patkányok a tetőnyílásban megragadták a kötelet. Minden erejüket beleadva megpróbálták behúzni őt.
Teó magát is meglepte, amikor gondolkodás nélkül előrehajolt, és elkezdte elrágni a kötelet.
– Megőrültél fiam? Azonnal hagyd abba! – hallotta most már tompán a postamester üvöltését.
– A levélnek el kell jutnia Völgyvárosba! Nem várakozhatunk! – hangzott a válasz.
– Ez nem hősiesség, hanem ostobaság! – folytatta a korholást a mókus. – Nézz le magad mellé! Gyerünk! Nézd csak meg! Látod azt a hatalmas erdőt? Mit gondolsz, meddig maradnál te ott életben?
Teó lassan elengedte a kötelet, és végig tekintett a fák tengerén. Elillant a repülés romantikája. A völgyet nézve, ismét rémképek töltötték meg a képzeletét. Gyomra összeszorult, minden ízében remegni kezdett. Épp elég történetet és mesét hallott a vadonról ahhoz, hogy tudja mennyi ragadozó él odakint. Éles karmaik és tűhegyes fogaik, csak arra várnak, hogy lecsaphassanak végre a hozzá hasonló finom falatokra.
– Húzzatok be! – kiabálta most már ijedten.
A patkányok a fejüket rázták. Mint ha nem éppen ezen küzdöttek volna eddig is. Izzadva és káromkodva húzták a kötelet, mely egyre jobban táncolt, ahogy a vitorlázó egér közelebb került a vonat tetejéhez. A vasút által felkavart levegő meg-megpörgette néhányszor, melynek hatására Teó kezdett szédülni. Szorosan becsukta szemét, egyik mancsát pedig előre nyújtotta, hogy a többiek elkaphassák, ha végre elég közel húzták. Egy pörgés, majd megint egy. Az őrült hullámvasút rémisztő erővel dobálta. Visszahúzta mindkét kezét, és úgy gömbölyödött össze. Aztán egyszer csak érezte, hogy lábai megpattannak a vonat tetején, majd ismét visszarepülnek a levegőbe. Résnyire kinyitotta a szemét. Látta, hogy már csak két húzás, és a társai végre elérik. Még egyszer megpróbált kinyúlni. Ujjai hegye megérintette az egyik patkány kezét. Egyetlen utolsó erőfeszítés kell. A levelet lábai közé fogta, majd minden erejét összeszedve húzott egyet a kötélen. Érezte, ahogy a tenyere eléri a patkányét. Azonban mielőtt ráfűzhette volna ujjait, egy tompa pendülés kíséretében a derekára kötött kötél hirtelen engedett a feszítésnek.
– Segitsééééééég! – sikította kétségbeesetten.
A postamester már csak a menetszél dübörgését hallotta, miközben rémülten nézte az elszakadt kötelet, és az egyre távolodó egeret a vászonernyővel, ahogyan a légáramlatok a sűrű erdő felé sodorják.

IV.

Francesco hangosan ciccegett, és a fejét rázta miközben a Völgyi Hírmondó tegnapi számát olvasgatta. Mint mindig, most is a sport rovat gerjesztette haragra. Ismét rossz lóra tett. Vagyis mókusra, ugyanis a repülő mókus futamra fogadott, amin vesztett megint. Bosszankodásából egy hangos puffanás zökkentette ki. Az újságot kicsit lejjebb engedve odaszólt.
– Na, végre, hogy itt vagy! Már azt hittem, elvitt egy bagoly. Hogy sikerült? Mondjad már!
A borznak ekkor tűnt csak fel a zsebkendőkbe csomagolt kupac, mely a tisztás közepén izgett-mozgott, mint egy báb, amelyből bármelyik pillanatban megszülethet egy óriási pillangó. Legnagyobb meglepetésére azonban a vásznak közül egy egérfej bukkant elő. Francesco először meglepődött, majd úgy összeráncolta szemöldökét, hogy szemeinél futó két fekete csíkja majdnem összetalálkozott a feje búbján. Az újságot ledobta a földre, megigazította bőrmellényét, és állát felszegve kimérten odalépdelt az új jövevényhez.
– Te nem Frieda vagy. De ha te nem ő vagy, akkor ő hol van? – hadarta inkább magának, mint az egérnek. Az eget fürkészve folytatta: – Hol van ez a nő? Eh, remélem, nincs baja.
Egy darabig még nézelődött, majd az egér felé fordult, aki közben kikászálódott az ernyő alól.
– Lássuk csak, miféle szerzet vagy! Szent mogyoró! Hogy az ördögbe kerül egy egér ide az erdőbe? – magyarázott hevesen gesztikulálva kezeivel. – Nem tűnsz túl tűzről pattantnak. Hogy maradtál eddig életben? Mi folyik itt? És hol van Frieda? – türelmetlenkedett.
Teó csendben hallgatta a kérdések végtelennek tűnő áradatát. Nem mert megszólalni, még akkor sem, amikor csend telepedett rá és az idegenre. Bár eddig nem mutatta jelét, hogy éhes lenne, mégiscsak egy ragadozó tornyosult fölé karba tett kézzel. Bátortalanul szólalt meg.
– Magföldi Teodor vagyok. A vonatról estem le – Közben hirtelen eszébe jutott a boríték, és gyorsan visszabújt az ernyő alá, hogy megkeresse.
– Mármint az emberek vonatáról? – kérdezett vissza Francesco.
– Igen onnan – Teó egyre kevésbé aggódott a borz miatt, ám egyre jobban azért, hogy elvesztette a levelet.
– Az kizárt – közölte a borz, miközben tüntetőleg hátat fordított az egérnek. Sértőnek érezte, hogy hazugsággal akarják félrevezetni.
– De igen, onnan jöttem – érkezett az elfojtott válasz.
– Biztos, hogy nem – korholta dühösen a mozgó vászonkupacot a borz.
– Pedig igen.
– Azon a vonaton csak az ERISZ tagjai utazhatnak. Más rágcsálót nem engednek fel.
– Mondom, hogy … – Teónak ekkor esett le. – Te tudod, mi az az ERISZ?
Francesco elmosolyodott. Örült, hogy sikerült belevinnie az egeret a zsákutcába. Jöhetett a kioktatás.
– Mármint az Európai Rágcsálók Információs Szolgálata? Nem, nem tudom – közölte, majd fennhéjazó mosollyal várt egy kicsit a hatás kedvéért. Élvezettel nézte Teó összezavart ábrázatát.
– Igen. Ismerem az ERISZ-t, és tudom, hogy egereket nem vesznek fel oda – vetette oda végül.
– Én vagyok a kivétel – mondta fejét kidugva Teó, mielőtt tovább folytatta volna a keresgélést a hatalmas ponyva alatt.
– Miért lennél kivételes?
– Mert ott dolgozok.
– Hát nem érvelsz valami jól.
– Nincs időm veled vitatkozni. El kell jutnom Völgyvárosba! Fontos üzenetem van – bosszankodott az egér.
– És hol van? Láthatnám?
– Itt! – kiáltott fel diadalittasan Teó, amint végre ráakadt a borítékra, és büszkén a magasba tartotta.
– Hm – Francesco méregette kicsit Teót, majd hanyagul az égre mutatott – Talán valóban az vagy, akinek mondod magad. De én a helyedben jól megmarkolnám azt a levelet.
Teónak már csak annyi ideje volt, hogy felnézzen, mielőtt az égből érkező sün leterítette ismét a földre, és hangos puffanással kipréselte belőle a levegőt.

V.

Frieda lekecmergett az alatta vergődő egérről, majd mosolyogva kezet nyújtott neki, hogy talpra segítse. Teó meglepődve látta, hogy a sün lány hátán is egy olyasmi ernyő lóg, mint amilyennel ő maga érkezett.
– Na, sikerült? Éreztél valamit? – kérdezte Francesco a sünt, aki válaszként csak megrázta a fejét. Teó zavartan topogott. Nézte, hogy várható-e még újabb jövevény valamely égtáj felől. A borz ismét nem bírta megállni szó nélkül.
– Bemutatom Frieda kisasszonyt, aki szent küldetésen van! Keresi a félelmet! – az egér értetlen arckifejezését látva, folytatta. – Ez a hölgy, csodák csodája, képtelen félelmet érezni. De nem elégszik meg ennyivel. Feltett szándéka, hogy megtalálja, mitől fogja el végre igazi, mély, hidegrázós rettegés.
Mindemellett briliáns feltaláló, és a legügyesebb leggyorsabb kezű rágcsáló, akivel valaha találkoztam.
Teónak ekkor tűnt fel, hogy az ernyő eltűnt a sün hátáról, és már egy noteszbe jegyzetelt valamit magának. Azonban nem viselt semmilyen táskát, vagy tároló alkalmatosságot magán.
– H… hogyan… – kezdte az egér, de a borz közbevágott.
– Hogyan? Hogyan? Miért kell mindennek az okát ismerni? Néha csak el kell fogadni a dolgokat a maguk csodás valójában! – szavalta fennhangon. Ez utóbbi mondatra Frieda egy kedves mosollyal válaszolt.
– Még mindig nem árultad el, hogy mi is ez a nagyon fontos üzenet, amit itt szorongatsz, és lassan teljesen olvashatatlanná gyűrsz izgalmadban! – folytatta Francesco.
Teó megrázta a fejét. Összeszedte gondolatait, amik éppen vad táncot jártak a fejében, majd elszántan válaszolt.
– Kémek jelentették, hogy a menyétek el akarják rabolni Völgyváros kormányzójának a lányát!
– Szent mogyoró! Ennek a fele sem tréfa. Miért nem ezzel kezdted? – kiáltott fel a borz.
– De…
– A hercegnő veszélyben van, és te csak csacsogni akarsz naphosszat! Ki látott már ilyet? Induljunk azonnal!
– De… – próbált meg ismét szóhoz jutni Teó.
– De micsoda, kis barátom? Nincs vesztegetni való időnk.
– Azt sem tudom még, hogy te ki vagy? – bökte ki végre az egér.
A borz még jobban kihúzta magát, ha ez lehetséges. Tekintetével a messzeségbe révedt, és úgy kezdett bele a látszólag már régóta begyakorolt monológjába.
– Én vagyok a híres Francesco, az erdő kalandora, a szegények segítője, az igazság hangja, hiúzok legyőzője. Sosem hátrálok meg egy igazi kihívás elől – bátorítón lenézett Teóra. – Nagy szerencséd van, hogy egy ily veszélyes környéken belebotlottál az egyetlen borzba, aki elég bátor és tapasztalt ahhoz, hogy megvédjen téged az erdő veszedelmeitől. Nem szükséges megkérdezned. Leszek az útitársad eme nemes úton, hogy megmentsük a hercegnőt! Válaszolj hát barátom, hogy indulhassunk végre! A gyors, vagy a biztonságos utat választod?
– A gyorsat – mondta kissé bizonytalanul Teó.
– Micsoda? Hiszen az őrültség! – csattant fel Francesco. – Máris kedvelem a srácot. – kacsintott Friedara, aki csak a szemét forgatta. A sün kezet nyújtott az egérnek, és határozott biccentéssel jelezte, hogy ő is csatlakozik a kalandhoz. Teó még mindig próbálta megérteni a földet érése óta történteket, miközben zsongó fejjel elindult a két új társa után, akik már útnak is eredtek.
– Aztán áruld el nekem, de úgy őszintén! Ugye félsz? – kérdezte a borz az egértől séta közben.
– Nem… Nem félek – mondta kissé remegő hangon Teó, miközben próbálta leküzdeni gyomorgörcsét, amely elfogta, ha az előttünk tornyosuló rengeteget nézte.
– Az pedig nagy hiba barátom. Neked itt minden okod megvan rá! – vetette oda Francesco, amint elnyelte őket az erdő sötétje.

VI.

Teó nem tudta megítélni, mennyi ideje gyalogolhattak, de lábai már kezdtek fájni, és gyakran botlott meg a vastag aljnövényzetben. A nap sugarai egyre alacsonyabb szögben törték át itt-ott a vastag kupolaként föléjük terülő lombtakarót. Az egér hiába szedte össze minden ügyességét. Hiába ugrott, kapaszkodott, mászott a tőle telhető leggyorsabban, mégis alig bírta tartani a tempót társaival. Többször megesett, hogy szinte teljesen elveszett a feje fölé érő növényzetben. Ilyenkor csak Francesco hangja segített megtalálni a helyes irányt, mivel a borz folyamatosan regélt valós, vagy csak kitalált hőstetteiről. Végül eljött a pont, amikor Teó már nem bírta tovább.
– Állj! Álljunk meg kicsit! Pihennem kell – mondta lihegve.
– Jobb lesz, ha összeszeded magad kis barátom, ha nem akarsz valakinek a vacsorája lenni – mondta neki Francesco, miközben bosszantásképp megpöckölte az egér fülét.
– Erős vagyok, csak nem szoktam hozzá a vadonhoz. Én városi egér vagyok – válaszolta Teó kissé sértődötten, a fülét dörzsölgetve.
– Ezt kérlek, meséld el a ragadozóknak is, akik jönnek felfalni – folytatta a kioktatást a borz.
– Azt hittem, te fogsz megvédeni az erdő veszedelmeitől – replikázott az egér.
– És egész völgyvárosig a szoknyám alá szándékozol bújni, vagy van rá esély, hogy megpróbálsz egyedül is boldogulni? – hajolt hozzá egészen közel Francesco. – Példát vehetnél Frieda-ról. Ugyanolyan pöttöm, mint te, mégis jobban boldogul bárkinél idekint. Frieda! Hova tűnt már megint ez a lány?
Teó keresztbe fonta a karját, és hátat fordított a bosszantó borznak. Utálta, hogy lenézően beszél vele, és ugyanúgy provokálja, mint a patkányok a vonaton. De legfőképpen azt utálta, hogy most bizony rászorul a segítségére.
A feszült csendet a sün lány érkezése törte meg. A kezében különféle bogyókat és apró magvakat tartott. Lerakta a földre, mosolyogva lehuppant mellé, és intett a többieknek, hogy csatlakozzanak ők is. Francesco és Teó is engedett. Helyet foglaltak. Egy darabig csendben ettek, aztán az egérből elkezdett ömleni a szó.
– Nem tudom, hogyan csináljátok. Szeretnék olyan gyors és ügyes lenni, mint ti. De nekem soha nem tanították meg, hogy legyek az. Csak azt tudom, hogy ezt az üzenetet el kell juttatni a városba. Meg kell akadályozni a hercegnő elrablását. Segítsetek nekem.
– Ha itt túl akarsz élni, akkor az első, amit meg kell tanulnod, hogy ne sajnáld saját magad. Idekint az élet kemény, és egyik ragadozó sem fog megszánni – mondta Francesco szokatlanul komoran. – Meg kell erősödnöd. De ez nem elég önmagában. Figyelj, és tanulj! Ha nem csinálsz ostobaságot, akkor idővel te is kiismered majd ezt a világot. Addig pedig mi itt leszünk, és vigyázunk a bőrödre – tette hozzá bíztató mosollyal a borz, amit Frieda határozott biccentéssel erősített meg. Teó most először érezte, hogy talán van remény. Sikerülhet átvágnia a vadonon. De jókedve hamar elillant. Francesco rápillantott zsebórájára, majd szokásos hangvételével megszólalt.
– Most viszont pattanj fel, és szedd azokat a kurta lábaidat. A nap nem sokára lemegy, akkor pedig jönnek az éjszakai vadászok. Próbálj meg nem túl nagy zajt csapni, különben ernyő helyett egy ragadozó karmait érezheted a hátadon.
Teó nyelt egy nagyot. Bölcsebbnek látta, ha az erejét nem pazarolja feleselésre. Amint ismét elindultak, igyekezett szorosan a sün lány nyomában járni, és megfigyelni a mozdulatait. Hamarosan elkezdte átlátni az aljnövényzet formáit. Lépteinek ritmusát a terep akadályaihoz igazította. Ugrott, ahol ugrani kell, átbújt, ahol bújni kell. Érezte, hogy egyre gyorsabban és ügyesebben halad. Mancsaiba új erő költözött. Magabiztosan rohant társai után.
A halkan haladó csapat azonban egyszerre torpant meg, amikor az éjszaka síri csendjébe szapora szárnycsapások csattogása hasított bele. Majd hirtelen csend lett.
– Itt van az első jelentkező. Futás! – kiáltotta Francesco, és minden erejüket összeszedve menekülni kezdtek.

VII.

A bagoly szárnyait széttárva suhant feléjük az éj sötétjéből, hangtalanul vitorlázva. A ragadozó puszta látványa is rettentő volt. Egy hatalmas kegyetlen árnyék, mely rájuk vadászik.
Teó csak egy pillanatra fordult vissza, hogy megnézze, milyen távol van tőlük a bagoly. Majdnem ez lett a veszte. A madár ott volt közvetlen a nyomába, és ezt a pillanatot választotta, hogy lecsapjon a prédájára. Teó megdermedt az ijedtségtől, hiszen innen nem volt menekülés. Itt a vég.
Ekkor valaki hatalmasat taszított rajta, így a borotvaéles karmok csak az aljnövényzetet marták végig. A bagoly tovarepült, hogy a lombok rejtekéből készüljön fel a következő támadásra.
Teó hevesen dobogó szívvel talpra ugrott. Francesco tápászkodott fel mellőle. Hálásan nézett a borzra, de ő rezzenéstelen arccal fogadta.
– A köszönő levelet majd papírra veted, ha megszabadultunk a rajongónktól – vetette oda a borz. – Futás fedezékbe, mielőtt ismét lecsap!
Teó pánikszerűen kapkodta a fejét, hogy merre rohanjon, ahol nem találja meg a bagoly. Nem messze előtte egy sűrű gazcsomó állt, ami bőven elrejtené, ha sikerül elérnie. Arrafelé vette az irányt. Fürgén becsúszott a magas növényzet közé, és egy pillanat alatt mozdulatlanná dermedt. Egy kicsit fellélegzett, de Francesco hatalmasat pöckölt ismét a fülébe, amint eliszkolt mellette.
– Sokkal jobb a látása, mint a miénk! – kiáltotta oda a borz. – Csak fedél alatt vagyunk biztonságban.
Új rejtekhely után kutatva tovább loholt Teó is. Látta, hogy Frieda egy lapos kő alatti kis mélyedésből integet felé. Szinte lassítás nélkül csapódott be a sün és a borz mellé. Mindhárman összehúzták magukat, amennyire bírták, de még így is alig fértek el. Ekkor ismét lecsapott a bagoly, és karmai nagyot csikordultak a kő tetején, ami kicsit meg is ingott a fejük felett.
Frieda megdöbbentő hidegvérrel kuporgott mellettük. Mint ha még mosolygott is volna. Teó kezdte elhinni, hogy talán valóban nem érez félelmet. A sün lány közben valamiféle tervet próbált meg elmutogatni a borznak, aki hümmögött, és bólogatott egyetértése jeléül.
– Most mit csinálunk? – kérdezte izgatottan társaitól Teó.
– Látod ott azt az üreget annak a hatalmas tölgynek a gyökerei alatt? – kezdte Francesco.
– De az túl nagy. El fog érni minket! – tiltakozott Teó.
– Csend legyen, és figyelj rám! – korholta a borz. – Ha szólok, teljes erőből futni kezdesz, egyenesen a tölgy felé. Nem állsz meg bármit látsz, bármit hallasz! Nem nézed, hogy hol van a bagoly! Csak futsz, egyenesen a gyökerek felé, és nem lassítasz, amíg a fa túloldalán nem vagy! Megértetted?
Teó szíve hevesen vert. Kezdett úrrá lenni rajta a pánik, de vett egy mély lélegzetet, és bólintott, hogy megértette. Néhány pillanatig csendben vártak. Amikor megint meghallották a szárnycsapkodást, Francesco megadta a jelet.
– Indulás! – mondta, miközben kirohant a kő alól. Őt Frieda követte, és Teó zárta a sort.
Még félúton sem jártak a tölgy felé, amikor síri csend lett. A bagoly meglátta őket, és karmait előreszegezve megkezdte zuhanását feléjük. Teó késztetést érzett, hogy megálljon, és felnézzen, de sikerült ellenállnia. Fejét behúzva loholt Frieda után. Francesco messzire elhúzott előttük, és eltűnt a szeme elől. Az egér szedte a lábait, amennyire bírta, pedig kezdett rettentően kimerülni a menekülésben. Már hallotta a szárnyak suhanását. Szinte érezte a karmok érintését a hátán.
Amikor pedig már azt hitte, hogy nincs tovább, Frieda hirtelen összegömbölyödve golyóként keresztül vágott egy előttük pihenő levélkupacon. A levelek magasra röppentek, és pörögve-forogva táncoltak a levegőben. A bagoly megzavarva elsuhant a fejük fölött, majd egyenesen nekirepült egy hatalmas faágnak, melyet Francesco lendített meg nagy ívben. A ragadozó bukfencezve zuhant le. Pillanatokkal azután csapódott a tölgyfa alatti üregbe, hogy Teó átiszkolt a gyökerek alatt.
Az egér lihegve várta meg társait. Francesco elismerése jeléül vállba bokszolta Teót.
– Jól csináltad kis barátom – majd kissé fennhéjazón hozzátette – Remélem figyelted, hogy csaptam le. Völgyvárosban majd elmesélheted, hogy láttad a nagy Francesco-t, amint elbánt egy bagollyal.
A távolban több bagoly huhogott fel rágcsálóra éhezve.
– Ha nem akarjuk, hogy egérvacsorája legyen valakinek, akkor menedéket kell találnunk az éjszakára. – folytatta a borz. Egy pillanatnyi töprengés után önelégült mosoly jelent meg az arcán. – Ismerek is egy remek helyet!

VIII.

A kis csapat mindig más sorrendben haladt, gondosan figyelve, hogy állandóan lássák egymást. Teó fürgén szaladt árnyéktól-árnyékig, megbújva az apró mélyedésekben. Megállt, fülelt, majd iszkolt tovább. Igyekezett kizárni az éjszakai vadászok rikoltását és áldozataik panaszos sírását, melyek az erdőt fátyolként beborító sötétség végtelenjéből hangzottak fel.
Aztán egyszer csak Francesco megtorpant.
– Itt vagyunk – közölte diadalittas mosollyal.
Teó kikukucskált a borz háta mögül. Pár lépéssel előttük egy postaláda állt. Fából ácsolt, ütött kopott, kissé megrogyott doboz volt. A felfestett név már megkopott, de nagy nehezen ki lehetett olvasni a betűket: „SAMMLER”. Teó hiába erőltette a szemét, nem látott egyetlen házat, vagy üreget sem a közelben.
– Hol vagyunk? – kérdezte halkan Francescótól.
– Ti városlakók túlságosan hozzászoktok, hogy minden ott van a szemetek előtt – vetette oda a borz hátra sem fordulva.
A szeme sarkából nézte az egeret, és elégedetten nyugtázta, amint az felemelte a tekintetét a lombtakaró felé, majd a hatást, amint tátva maradt a szája. Teó először nem is hitte, amit lát. A fejük felett az ágak és a levelek kusza sűrűjében épületek bújtak meg. Szorosan a fák törzséhez tapadva, gomba módra nőttek onnan ki. A szomszédos fák között hidak vezettek át egyik háztól a másikig. Úgy megbújt a lombkoronában a kis falu, hogy képtelenség volt megmondani, hol kezdődik és hol ér véget.
– Egy egész falu él itt fent – suttogta áhítattal Teó.
A sün lány odalépett mellé. A szemére mutatott, majd fel az épületekre. Teó jobban megnézte a falut, és most már ki tudta venni az apróbb részleteket is. A házak ajtajai félig nyitva lengedeztek az esti szélben. Kitört ablakok, leszakadt tetők mindenfelé. A függőhidak is foghíjasan, elkopva kapaszkodtak a fákat bizonytalanul körülölelő platformokhoz. A falu teljesen kihalt volt.
– Senki sincs már itt – motyogta szomorúan Teó.
Frieda felemelte egy ujját válaszképpen.
– Ideje meglátogatni Sammel urat – mondta Francesco.
A postaládához legközelebbi fa tövében félrehúzott egy sűrű bokrot. Mögüle a kéregbe vájt kapaszkodók bukkantak elő. Intett a többieknek, hogy kövessék, azzal elindult felfelé. Teó ügyesen helyezte mancsait. A kapaszkodók segítettek a mászásban, de az egész éjszakai rohanás miatt fáradt volt. Többször meg kellett állnia, szusszanni egyet. Már a fa derekánál jártak, amikor feltűnt neki, hogy csak ketten vannak.
– Hol van Frieda? – kérdezte a borztól, de az ügyet sem vetett rá, csak mászott tovább.
Teó kémlelt a sötétségbe, de nem látta sehol a lányt. Elnézett a másik irányba is, de ott sem volt. A következő pillanatban majdnem leesett, mert amint visszafordult, a sün ott kapaszkodott közvetlenül mellette a fa törzsén. Frieda úgy ment fölfelé kapaszkodók nélkül, mint ha csak a földön sétálgatna könnyedén. Aztán Teó megértette. A lány mancsaiban apró fémből készült kampós mászóvasakat tartott, melyek mélyen belefúródtak a fa kérgébe, és stabil rögzítést adtak.
Egy pillanatig még áhitattal figyelte a sün lány technikáját, mielőtt nekilendült, és felmászott a többiek után a platformra.
A félig a fába vájt, félig pedig ráépített ház ablakai falevelekkel voltak kitakarva, hogy ne szűrődhessen ki fény odabentről. Francesco fülelt az ajtónál. Elégedett biccentett, aztán bekopogott.
De nem jött válasz. Akárki is volt odabent, nem akart ajtót nyitni.

IX.

A borz megint dörömbölt az ajtón, majd még egyszer erősebben. Átkozódva készült neki az újabb zörgetésnek. Az ajtó hirtelen kivágódott, és Francesco keze megállt a levegőben. Egy őszülő mókus állt velük szemben. Háta meghajlott a korral, bundája kopott, fakó, néhol hiányos volt.
– Mit akartok itt?  – rivallt rájuk dühös tekintettel. Remegő kezében egy hatalmas puskát lóbált feléjük.
Teó elkezdett matatni a boríték után, hogy megmutassa az öregnek, de Francesco megelőzte.
– Én a híres Francesco vagyok – kezdte szokásos monológját. – Az erdő kalan… Hé! Frieda! Mit művelsz? Hagyjál! – A sün lány megfogta a borz karját, és finoman, de határozottan arrébb húzta, teret adva Teónak.
Az egér vett egy nagy levegőt, és gyorsan elhadarta, mi járatban vannak. Az öreg egy darabig csak állt. A borítékra egyszer sem pillantott, mint ha nem is érdekelte volna a sürgős üzenet. Nézte Teót, szinte szuggerálva, mint ha a lelkébe akarna látni. Az egér ideges volt a beállt csendtől, de állta a másik pillantását. Csak kétszer lesett oldalra, társaira. A mókus végül egy szó nélkül leengedte a puskát. Biccentett, hogy jöjjenek beljebb.
A félhomályos helyiséget egyedül egy kis lámpás világította meg. A padlón könyvek halmai között furcsa ereklyék hevertek szerte szét. A levegőben édeskés illat terjengett. Miután elhelyezkedtek a szoba padlóján, ami a kis ház nagy részét tette ki, az öreg eltűnt a konyhában. Egy teáskannával jelent meg ismét. A gőzölgő kannát szándékosan elhúzta Francesco orra előtt, aztán tovább ment, és elsőnek a sün lányt szolgálta ki. Utána jött Teó, majd utoljára töltött a borznak, aki az orra alatt pusmogott valami köszönet félét.
Amint elvégezte dolgát, helyet foglalt egy öreg, kiült fotelban. Végigmérte az utazókat.
– Nos, mi a történeted Teodor? – szegezte a kérdést az egérnek.
– De hát én már elmond…
– Nem az érdekel, hogy most éppen merre tartasz. Emlékszem, még mit mondtál az ajtóban. Az érdekel, hogy mi a történeted? Miért vagy itt? – Az öreg hangjában volt valami szinte hipnotikus.
– Nem értem a kérdést – válaszolta Teó, aki kissé zavarba jött.
– Mindenkinek van története. A kisasszony hírét már hallottam – kezdte a magyarázatot a mókus. – Még erről a nagyszájú borzról is tudom, hogy kicsoda, és mi a története. Nem arra gondolok, hogy te lopod ki mindig a postaládámból az újságot, hanem a történeted korábbi fejezetére – szeme itt Francescora villant, aki csak hallgatott.
– Én csak szeretnék valami jót cselekedni. Úgy értem, fontos hogy ez az üzenet eljusson Völgyvárosba. Ezen kívül nem tudok róla, hogy lenne történetem – mondta Teó. Az öreg egy bólintással és egy mosollyal tudomásul vette a választ.
– Mi az itteniek története? – kérdezett vissza az egér. – Hova tűnt mindenki? Megtámadták a menyétek a falut?
– A történet sokkal kevésbé drámai, mint hinnéd. Az itt lakók szépen lassan elköltöztek a városba a könnyebb, kényelmesebb élet reményében. Addig-addig fogyatkoztak, amíg egyszer csak egyedül maradtam itt.
– Ön nem akart sosem a városba költözni? Az tele van új lehetőségekkel. Ott nem lenne egyedül.
– Jó nekem itt egyedül – válaszolt kurtán az öreg. Felállt, jelezvén, hogy részéről vége a beszélgetésnek. – Holnap reggel kaptok némi útravalót, ami kitart, amíg a városba értek. Pihenjetek! – tette hozzá, mielőtt elfújta a lámpást.
A három utazó síri csendben feküdt le a padlón. Senki nem szólt. A gondolataikba merülve lassan álomba szenderedtek.

X.

Teó arcát meleg sugarakkal ostromolta a reggeli napfény. Félálomban hunyorogva remélte, hogy ismét a vasúti kocsiban ébred, amint a völgy mentén zakatolnak. De a szemét kinyitva az öreg remete viskójának mennyezete fogadta. Az ablakot eltakaró falevél félre volt húzva, hogy pont rájuk essen a beáradó fény. A padlón töltött éjszaka után minden tagja sajgott. Nyögdécselve felült, és megdörgölte szemét. Frieda és Francesco már összeszedték magukat. Indulásra készek voltak.
– Hol van az öreg? – kérdezte Teó.
– Odakint – A borz morogva biccentett fejével a nyitott bejárati ajtó felé. – Úgy érzem, nem vagyunk szívesen látott vendégek. Hiába, egy szemernyi együttérzés sincs ebben a flúgos mókusban – Még folytatta a zsörtölődést, de Teó inkább kiment a ház elé.
A mókus a platform korlátján támaszkodott. Mélyeket lélegzett a friss reggeli levegőből. Amikor mindhárom utazó kiért mellé, szó nélkül elindult. Átvezette őket a fa másik oldalára. Itt az ágak között egy lift rejtőzött, mely láthatólag a lejutást volt hivatott meggyorsítani.
– Nekem nincs kedvem tovább vendégül látni titeket, nektek pedig nincs vesztegetni való időtök – közölte nyugodt hangon. – Haladjatok északnak. Innen nem messze terül el a nagy vájat. Ha azon átkeltek, akkor onnan már egyenes út vezet Völgyvárosba – Azzal betessékelte őket a liftbe. Frieda mosolyogva búcsút intett, Francesco tüntetőleg csendben maradt, Teó viszont visszafordult, miután beszállt.
– Nem szeretnék visszaélni a vendégszeretetével, és hálásak vagyunk, amiért befogadott minket, de tegnap este némi útravalót emlegetett – Hasa nagyot kordult, hogy alátámassza a kérést.
– Látom figyeltél – mosolyodott el az öreg. – Nos, én állom a szavam. Útravalóul mindannyian kaptok egy-egy kérdést, amin aztán rágódhattok, amíg el nem éritek Völgyvárost.
– Frieda – fordult először a sün felé -, mit fogsz tenni, ha egyszer valóban megtalálod azt, amitől igazán félsz? – Választ nem várt, mivel azonnal folytatta mondandóját.
– Francesco, kész vagy szembenézni azzal, ami völgyvárosban vár rád? – szegezte a következő kérdést a borznak. Végül Teóhoz fordult.
– Te, Magföldi Teodor, pedig azon gondolkozz el, mi lesz, ha kudarcot vallasz? Mitévő leszel, ha nem sikerül megakadályozni a menyétek tervét?
Várt pár pillanatot, hogy az imént mondottak biztosan célba érjenek a kis csapatnál. Aztán meghúzta a kart, és a lift sebesen elindult lefelé, benne a három utazóval. A döbbent csendet, csak a földet érés csattanása törte meg. Egyikük sem szólt semmit. Teó hasa még egy nagyot kordult, amint kilépett a liftből. Visszanézett a fára, és látta, hogy Sammel úr fentről figyeli őket.
– Furcsa egy öreg – mondta ki hangosan a gondolatait .
– Furcsa? Egyenesen vérlázító! Csak bosszantani akart minket. Nem is érdekelte, hogy a másik mit akar mondani – fakadt ki Francesco. – Nem bírom az ilyen embereket.
– Szerintem… – kezdte volna Teó, de a borz csak tovább szónokolt.
– Semmi figyelem. Csak hadd okoskodhasson. Na és aztán az útravaló? Tessék kérem! Itt van egy nagy adag finom bölcselet a pofátokba. Nesztek! – pampogott Francesco.
Teó úgy döntött, nincs kedve most a borz hisztijét hallgatni. Még éppen elkapta, amint Frieda ismét eltűnt a bokrok közé. Utána futott, és látta, hogy a lány bizonyos bokrokról bogyókat szed. Alaposan kifigyelte, hogy mely bokrok az ehetőek, majd ő is elkezdett gyűjtögetni. A napsütésben az erdőt egyre szebbnek látta. Az első néhány falat, amit bekapott rögtön elhessegette az aggasztó kérdéseket, és kételyeket is, melyek az öreg mókus furcsa kérdései hallatán telepedtek a vállára. Mosolyogva tért vissza a borzhoz, akinek fel sem tűnt a távollétük.
– Ugyan már Francesco. Egy olyan nagy kalandor, mint te, csak nem bosszankodik ilyen apróságokon? – mondta neki jókedvűen Teó. – Inkább mondd meg nekem, hogy ismered-e ezt a vájatot?
A borz még fújtatott párat, aztán színpadias mozdulattal megpördült az egér felé.
– Hogy én ne ismerném? Te most sértegetsz? – csattant fel a borz, de közben szélesen vigyorgott. – Utánam!

XI.

A vájat óriási mély sebként tátongott az erdő sűrűjében. Mint ha valaki végig vágta volna a természetet egy gigantikus életlen késsel. Két partját cikcakkos sziklák barázdálták. Mélyen lent a fenekén ártatlanul csörgedezett a patak, mely évszázadok alatt kivágta magának ezt a hatalmas szakadékot. Teó csodálkozva nézte a természeti jelenséget. Nem látta egyik irányban sem a végét. Sem átugrani, sem megkerülni nem lehetett a vájatot.
– Most merre tovább? – kérdezte tanácstalanul.
– Régen volt itt egy… hömm… volt itt egy híd. Csak… csakk meg kell… találnunk – böffentette oda Francesco, aki kezdett kissé szédelgősen menni. Ráadásul időről-időre felkacagott, minden ok nélkül.
Friedának is feltűnt a változás. Vadul mutogatva próbált valamit számon kérni a borzon. Teó egyre jobban eligazodott a sün lány kézjelein, és gesztusain, de még mindig nem értette sokszor, mit akart.
– Mit mondott? – kérdezte a borztól, amikor Frieda bosszúsan hátat fordított neki, és elindult a vájat mentén.
– Azt kérdez… dezte, hogy ugye… eldo… eldobtam az er… erjjjedtt gyüm… gyüü… gyümmölcsöket – préselte ki magából nagy nehezen a választ Francesco. – De hhhát azok a lekfinnomabbbak! – Az utolsó mondatnál Teó maga is megszédült a borz szájából áradó erjedt gyümölcs szagától.
– Khm… gyere Francesco. Tovább kell mennünk – Azzal kézen fogva elkezdte húzni maga után a borzot. Francesco enyhén ingadozva követte. Csupán néhány alkalommal akadt fenn, nagyot nyösszenve a kiálló fatönkökön.
Nemsokára elértek a hídig. De Teó azt kívánta bár ne értek volna. A híd egy sebtében összetákolt roskadozó fa halom volt. Az egér abban sem volt biztos, hogy ő vagy a sün át tudna rajta kelni. Azt pedig teljességgel kizártnak tartotta, hogy a részeg borz átjut anélkül, hogy leszakadjon alatta az egész szerkezet. Épp szólni akart Friedanak, hogy muszáj másik hidat találniuk, amikor motoszkálásra, és pusmogásra lett figyelmes. Becsukta szemét, kizárta az erdő már megszokott zajait, úgy hegyezte a füleit. Hamarosan fel is tűntek neki az apró részletek. A lábak alatt összekoccanó vizes kövek, az enyhe visszhang a beszéd után, a tompa loccsanások. A vájat fenekéről jönnek a hangok. Óvatosan kikukucskált a peremen, és majdnem hangosan felkiáltott. A szakadék mélyén, több méterrel alattuk öt menyét vonult. Szaporán szedték a lábaikat. Csak halkan suttogva beszéltek. Fel sem merült bennük, hogy valaki odafent meghallhatja őket.
– Itt vannak! Meg kell állítanunk őket! Mennek a hercegnőért – szólt oda Teó társainak. Frieda megpróbálta nyugalomra inteni az egeret, de ő csak fel alá szaladgált. – Gyorsan! Pont alattunk vannak. Dobjunk rájuk valamit! Francesco segíts! Keressünk valamit, amit hozzájuk vághatunk! – utasította a borzot Teó.
Francesco először felvett egy marék levelet, és nagy bőszen elindult a vájat felé.
– Nem! Szerinted az elpusztítja őket? – kiabált vele idegesen Teó. – Valami nagy és nehéz kell.
Kis kő koppant a tarkóján. Amikor megfordult, a sün lány állt ott, és kézzel-lábbal tiltakozott az ötlet ellen. A híd felé, és azon túl Völgyváros felé mutogatott.
– Hát épp ez az Frieda! Mi van, ha nem érünk oda előttük? Itt a soha vissza nem térő alkalom.
Közben a borz talált egy nála háromszor nagyobb és kétszer szélesebb farönköt.
– Ez az! – kiáltott fel Teó. A borz mellé állva együtt tolták a vájat széle felé. A fatönk azonban megakadt a talajban, és nem mozdult tovább. – Állítsuk fel! Gyerünk, mindjárt megszöknek!
Francesco rettentően szédült. Többször majdnem összerogyott, de nagy nehezen sikerült felállítaniuk a fadarabot. Még egy utolsót lökés rajta, és pusztító útjára engedhetik a tönköt a vájat mélyébe. Teó nekiveselkedet, majd teljes erejéből taszított egyet rajta. Ekkor vette csak észre, hogy Frieda odaállt a szakadék pereme és a fatönk közé. De már késő volt. Hiába kapott utána Francesco, a fatönk egyre gyorsulva elindult a sün lány felé. Teót jeges félelem töltötte el. Fürgén ugrott kettőt, közben kezét a fa elől kitérő Frieda felé nyújtotta. A fa súrolta a sün tüskéit, amint az az egér mancsát megragadva félrevetődött az útjából. A rönk hatalmas csattanással érte el a peremet, azonban mielőtt a mélybe zuhant volna, még ízekre szaggatta a rozoga fahidat, amely az útját állta.

XII.

Teó lihegve felpattant. Rohant, hogy lenézzen a vájat mélyére. A menyétek csapata sértetlenül nézte az összetört farakást, ami nem sokkal mögöttük zuhant le. Aztán végig követték, hogy honnan jöhetett a veszedelmes zuhatag, és hamarosan mindannyian az egérrel néztek farkasszemet. Teó rettentően megijedt.
A menyétek vezére kisebb volt a társainál, de ő tűnt a legvérszomjasabbnak. Fejét leszegte, mint ha bármelyik pillanatban támadni készülne. Apró kegyetlen szemeit az egérre villantotta. Megnyalta szája szélét, majd vicsorgó mosolyra húzta a száját.
Teó érezte, hogy ezt az alakot soha nem fogja elfelejteni. Tudta, hogy a menyétek ragadozók, és így más állatok húsán élnek. Ez volt a természet rendje. A kis csapat vezéréről azonban látszott, hogy élvezi a vadászatot, és a harcot. Teó nem is bírt mozdulni, amíg a menyétek csapata, vezérük parancsára, tovább nem iszkolt a patak mentén. Amint eltűntek a szeme elől egy kanyarulatnál, eszébe jutott a sün lány. Felpattant, de legnagyobb meglepetésére társai nem voltak mögötte. Elindultak nélküle a vájat mentén, és már messze jártak.
– Frieda! Francesco! – kiabált utánuk.
Nem álltak meg. A sün lány hátra fordult dühös tekintettel, megrázta a fejét, majd tovább kísérte a borzot, aki még mindig nem volt magánál teljesen. Teó még egyszer utánuk kiáltott. Tett néhány lépést, de már nem kapott semmilyen választ. Most mi lesz? Nem tudta, hogy jut át a hídon, és hogy éri el Völgyvárost. Egyedül volt. Megint. Lehuppant a földre. Az erdő ismét sötét rideg árnyként terült el körülötte, amely újra és újra emlékezteti, hogy ő itt kívülálló. Nem tartozik ide. Sosem fog. Nem tudta, mennyi idő telhetett így el, mert kezdett alkonyodni már. A lemenő nap fénye megcsillant valamin mellette. Francesco zsebórája volt.
„Meg kell tanulnod, hogy ne sajnáld saját magad” – csengtek a fülébe a borz szavai. Felkapta az órát, megrázta magát és érezte, hogy visszatér belé az erő.
– Ha senki nem segít, akkor egyedül fogom végigcsinálni! – jelentette ki elszántan, mintegy magát is megerősítve ezzel.
Kiállt a szakadék szélére. Megpróbálta felmérni, milyen messze van a szemközti fal. A hídból már csak egy-egy csonk maradt mindkét oldalon. Segítség nélkül nem tud átugrani, ez biztos volt. Talán, ha sikerül átdobni egy kötelet, átegyensúlyozhat rajta. Lefejtette magáról az ejtőernyőjéből maradt kötelet, és hurkot készített a végére. Megpörgette feje fölött, majd nagyot lendített rajta. A kötél nem ért el a túlsó oldalig. Megpróbálta még egyszer, majd még egyszer, de továbbra sem járt sikerrel. Felkészült egy utolsó lendítésre. Teljes erejéből meglódította a kötelet. Az kicsúszott a kezéből, magasra repült, és fennakadt a feje fölött egy ágon, mely az egyik közeli fáról nyúlt ki a vájat fölé.
Teó először dühös lett. Aztán új ötlete támadt.
– Ha így, akkor így – mondta határozottan. Szájába vette a kötél végét, és elkezdett mászni a fára.
Addig kapaszkodott, amíg egy magasságban nem volt a hurokkal. Megkereste a vájattól legtávolabb eső ágat. Mancsaival szorosan megmarkolta a kötelet, mely most hosszan feszült közte és a hurok között. Vett három mély lélegzetet, hogy segítsen úrrá lenni a félelmén.
– Egy – kezdte a számolást.
– Kettő – Lábait enyhén meghajlította.
– Három! – kiáltott fel hangosan, és leugrott az ágról.
Egy pár pillanatig, mint ha szabadon zuhant volna a föld felé, majd érezte, ahogy a kötél elkezdi húzni. Egyre nagyobb sebességgel suhant, most már a talajjal párhuzamosan, majd parittyaként lendült előre. Fülei lobogtak a szélben. Amikor érezte, hogy fölfelé repül, elengedte a kötelet. Hatalmas ívben repült át a vájat fölött. De a túlsó oldal még mindig messzinek tűnt.

XIII.

Teó kinyújtott kézzel, kiabálva zuhant a rohamosan közeledő sziklapárkány felé. A lendülete csak a kilógó hídmaradványig repítette, ahová most nagy nyekkenéssel csapódott be. A maradék fa elemek ezt az időpontot választották, hogy engedjenek, és korábban leszakadt társaik után induljanak. Recsegve törtek ketté az egér alatt, aki hadonászva kapálózott valami kapaszkodó után a peremen. Érezte, ahogy csúszik lefelé a gerendákon. Az utolsó pillanatban még sikerült elkapnia egy lelógó gyökér végét.
Zihálva himbálózott a vájat felett. Keze kezdett lecsúszni a síkos gyökéren. Lábaival nagyot lendült. Megpróbálta belemélyeszteni karmait a falba, de nem sikerült. Tőle nem messze egy jóval vastagabb gyökér futott lefelé a peremtől a vájat alja felé. Hiába nyújtózkodott, nem érte el. Ujjai már szinte teljesen lecsúsztak a gyökérről. Nem volt választása. Lábait hátrahúzta, majd teljes testével előre vetődött. A következő pár pillanat kiesett. Az tűnt fel neki, hogy mancsaival már a vastag gyökeret szorítja. Lassan felmászott, minden fogásnál vigyázva, nehogy megint megcsússzon.
Miután felhúzta magát végre a peremen, nagyot sóhajtva a hátára gördült. Egész testében remegett, de közben mosolygott. Annyira volt már csak ereje, hogy megkeresse a legközelebbi odút az egyik fa tövében. Reszkető végtagokkal odavonszolta magát, majd elájult a kimerültségtől.
Menyétekkel és ragadozókkal tarkított rémálomból ébredt valamikor az éjszaka közepén. Talpra kecmergett. Hasa fájt, ahol becsapódott a deszkákra. Végtagjai még mindig gyengék voltak, de erőt vett magán. Elindult Völgyváros felé.
Már ösztönösen a biztonságos búvóhelyek között mozgott. Az is csak utólag tűnt fel neki, hogy egy édes gyümölcsöt majszol, amit valahol menet közben szakított le. Gondolatai másfelé jártak. Egész úton az járt a fejében, hogy vajon merre járhat Frieda és Francesco. Nem érezte már magát olyan elveszettnek az erdőben, de hiányoztak a társai. Szokatlan érzés volt ez. A sün és a borz biztonságot adott neki. Élvezte a társaságukat. Amióta találkozott velük a tisztáson nem volt magányos. De most már mindegy. Hibázott, amikor nem hallgatott rájuk, és most ennek a levét issza. Sajgó testtel, egyedül baktatott a város felé, ahol valószínűleg még nagyobb kihívások várnak majd rá, ha meg akarja állítani a menyéteket.
Megállt. Rájött, hogy nem tudja merre tovább. Eddig igyekezett egyenesen távolodni a vájattól, de az erdő itt olyan sűrű volt, hogy szinte lehetetlenné tette a tájékozódást. Hirtelen ötlettől vezérelve felmászott az egyik fára. Fújtatva, szuszogva felkapaszkodott a legmagasabb ágra. Fejét kidugta a levelek közül, és egy pillanatra elállt a lélegzete.
Az erdőt takaróként borító lombkorona zöldjébe, aranysárga foltok keveredtek, egyre terjeszkedve, alakulva. A nap felbukkant a völgyet szegélyező sziklák felett, és sugaraival elárasztotta a környéket.
Teó gyönyörködött még egy kicsit a látványban, aztán megpróbált valami támpontot találni a horizontot kémlelve. Hiába fürkészte a végtelen erdőt, nem látott semmit. Tanácstalanul mászott vissza a talaj szintjére. Az elveszettség érzése felbosszantotta. Már abban sem volt biztos, hogy ugyanoda ért le, mint ahonnan az előbb mászni kezdett. Valami ösvényféleségen állt, de ez sem segített a helyzetén.
– Nem igaz, hogy nem lehet eligazodni ebben az erdőben! Merre van az az átkozott város! – kiáltott fel hangosan.
Valaki felkacagott. Egy patkány sétált el mellette nyekergő kis kézikocsit tolva maga előtt. Teó elé érve megemelte kalapját, kurtán biccentet, majd pipájával, melyet eddig bőszen pöfékelt az egér mögé mutatott. Aztán még egyet kuncogott, és fejét csóválva tovább tolta a taligát.
Teó megfordult. Most már ő is felkacagott. A fán, amelyről most ugrott le hatalmas nyíl alakú tábla lógott felszögelve. Rajta vörös betűkkel a következő felirat állt: VÖLGYVÁROS.
Újult erővel indult el az úton, és hamarosan meglátta a város kapuit.

XIV.

Völgyváros kívülről inkább emlékeztetett erődítményre, mint egy lakott településre. Egybefüggő falat alkotott körülötte a növényzet. A vaskos fatörzsek között sűrű tüskés bokrok garantálták, hogy a városba csakis a főkapu irányából lehessen bejutni, még a legkisebb rágcsálóknak is. Teón jót mosolyogtak a felfegyverzett őrök. Tátott szájjal téblábolt át köztük, mint a legtöbb turista, aki első alkalommal látogatja meg a várost. Az egér már most alig bírta befogadni a látványt, pedig még be sem jutott a falakon belülre. Vele együtt több tucat mókus, sün, patkány és megszámlálhatatlan más faj hömpölygött át a fémből kovácsolt kapu alatt. Eredetileg egy vasúti kocsi kereke lehetett. A város építői beékelték a bejárathoz, és hatalmas fogaskerekeket erősítettek hozzá, mellyel mozgásra tudták bírni.
Az igazi csoda azonban még csak ezután következett, amint Teó tovább sodródott a fő utcára. A kövekkel kirakott utakat mindenfelé fából és téglából épített többszintes házak szegélyezték. Boltok, műhelyek, lakóházak és vendéglátó egységek váltották egymást. Volt itt szerszámbolt, varróműhely, borbély, posta, de még kalap bolt is. Az utcák körkörös íveket írtak le a város közepén álló vastag fák körül, melyeknek a törzsébe is több szintet, és épületet vájtak. A különféle népek békésen andalogtak a város biztonságában. Teó kezdte magát kényelmetlenül érezni. A nyitott utcákon, ennyi finom falat, kihagyhatatlan lehetőség a szárnyas ragadozóknak. Akkor miért ilyen nyugodt mindenki? A választ megkapta, amint felnézett az égre. A fejük felett óriási pókháló módjára terült el, a fák közé kifeszített apró lyukú háló. Az itt-ott fennakadt madártollak jelezték, hogy csúfos kudarccal végződött az átjutásra tett minden próbálkozás a szárnyas ragadozók részéről.
Teó nem bírta abbahagyni a mosolygást. Ez már neki való hely volt. Ifjú korának első hónapjait Budapest nyüzsgő városában töltötte, mielőtt a vonatra került volna, így nem volt szokatlan neki, a zsivaj és az utcák forgataga. Itt azonban minden az ő méretében készült. A kirakatokon belátott, az ajtókon nem kellett rést keresni, hanem ki tudta nyitni magának. Ráadásul nem kellett állandóan felfelé kémlelni, hogy közelít-e felé egy hatalmas csizma, ami szétlapítaná. Ámulatát az is növelte, hogy a városban tisztaság és rend uralkodott. Ő viszont rettentő csapzottan nézett ki a vadonban töltött napok után. Szőre koszos, foltos volt, és kuszán összetapadva állt mindenfelé. Egy mellette elsétáló hörcsög pár női tagja undorodva fogta be orrát, majd tüntetőleg a másik irányba fordult, miközben fején fura virágos kalap billegett ide-oda.
Jobb lesz, ha nem tétovázok. Meg kell találnom a kormányzó házát, és figyelmeztetnem! – gondolta Teó. Körbenézett, hogy ki segíthetne tájékozódni. Hamar meg is találta a tökéletes célpontot. A közeli sarkon egy rikkancs kínált napilapot megvételre.
– Figyelem! Figyelem! Itt a legfrissebb Völgyi Hírmondó! Ünnepi tűzijáték a város születésnapján! Újabb illegális fogadó irodát buktattak le! Képen a híres repülő ember, Otto Lilienthal, amint madár módra repül! Vegyék! Vigyék! – kiabálta a sün gyerek. Teó közeledtére odapördült. – Kér egy újságot uram?
– Nem, nekem útbaigazítás kellene. El kell jutnom a kormányzó házához.
– Hát ilyen kinézettel aligha engedik be egyhamar – vigyorgott hiányos fogsorát kivillantva a kölyök.
– Sürgős ügyem van, ami nem tartozik rád. Segítesz, vagy nem?
– Nos, a legrövidebb út az Alsó-Zug közön át vezet – Itt végigmérte még egyszer az egeret. – De egy ilyen friss húsnak nem ajánlom. Még a végén megeszik reggelire. Szó szerint – vihogott fel ismét a sün. – Persze, ha venne egy újságot, biztosan eszembe jutna egy jobb út is.
– Nincs pénzem – közölte Teó.
– Az a zsebóra bőven fedezné a lap árát – bökött Francesco órájára a kölyök, pénzéhes tekintettel.
– Felejtsd el! – vágta rá az egér.
– Akkor jobban teszi, ha felszívja magát nagysád! – vetette oda cinikusan a kis sün, mielőtt hátat fordított volna Teónak. Majd hozzá tette: – Az Alsó-Zug köz szeretettel várja.

XV.

A gyógynövényárus és a bádogos között nyíló kis sikátor hívogatónak cseppet sem volt nevezhető. Amíg a város többi része csodálattal töltötte el Teót, ez a szűk kacskaringós útvesztő émelyítően kiábrándító volt. Alig tett meg pár lépést a fő utca felől, és máris sűrű félhomályban találta magát. Lábával szemétkupacokban gázolt. Bűz és rothadó étel szaga rekedt meg a magas falak között. A sötétségben gyakran felvillanó szempárok gyanakvóan méregették az új jövevényt, majd eliszkoltak valamerre. Teó érezte, hogy gyomra kezd befeszülni az idegességtől. Megállt egy pillanatra, és felidézte az erdei utat. Ha idáig eljutott, akkor tovább is el tud. Sikerülni fog, gondolta. Állát felszegve indult tovább.
Elérkezett egy aprócska kis térhez. Éppen csak, hogy tágasabb volt az Alsó-Zug köz többi részénél. Egyik oldalt egy ivó nyílt. Bentről kiabálás és hahotázás hangos egyvelege szűrődött ki. A tér másik felén egy mókus hortyogott mélyen a fal tövében. Ekkor hallotta meg az ujjak halk dobolását. Két egymásra vetett láda tetején ült az alak. Sötét szemein megcsillant egy eltévedt fénysugár. Fejét ide-oda mozgatta, mint ha kígyó lenne, de Teó azonnal felismerte az idegent, akit a vájat mélyén látott.
– Nocsak, kit sodort ide felénk a szél? – suttogta halkan, kimérten a menyét. Kihúzta magát ültében, és elmosolyodott, amitől az arcán maszkként elterülő fekete folt, még ijesztőbb formát öltött. Egy hirtelen mozdulattal lesiklott Teó elé. Egy pillanatig mélyen az egér szemébe nézett, aki dermedten állt, majd elkezdett körözni körülötte. – Tudom, hogy miért vagy itt, és te is tudod, hogy én miért jöttem. Ha odakint lennénk a vadonban, már rég elharaptam volna a torkodat. Most azonban nincs szükségem a fölösleges felhajtásra. Látom, hogy félsz. Rám sem bírsz nézni. Kapsz tőlem valamit, amit eddig soha senki. Egy esélyt a túlélésre. Fuss el a városból, és akkor még élhetsz pár nyamvadt napot.
Teó némán mozdulatlanul állt. Nem nézett a menyétre, mert érezte, hogy szédül. Tudta, hogy pont ez a célja a ragadozónak, ezért kerülgeti megállás nélkül. Szíve egyre gyorsabban vert. A levegőt kapkodva szedte. Agya lázasan kereste a lehetséges menekülés módját. Az ivóban sokan vannak, de nem tudja van-e másik kijárat. Lehet, hogy saját magát zárja csapdába vele. Visszafelé megpróbálhat eliszkolni, de akkor csak távolabb kerül a céljától. A tér másik vége felé kellene mennie. Igen, ez lesz a jó megoldás. Felkészült a futásra, a sötétképű azonban megállt mögötte, és átszólt a feje fölött.
– Fiúk. Vegyétek kezelésbe a kis bajkeverőt.
A sötétből négy másik alak lépett elő, mint ha csak az árnyak keltek volna életre. Villámgyors mozdulatokkal a tér kijárataihoz siklottak.
– Nem öllek meg. De ugye nem gondoltad, hogy sértetlenül távozol – sziszegte az egér fülébe a menyét.
Teón újabb félelem hullám söpört végig. Innen nincs menekvés. Ellenfelei gyorsabbak, magasabbak és erősebbek nála. Fejét ijedten leszegte, farkát behúzta. A menyétek lassan elindultak felé. Szemük kegyetlenül villogott a félhomályban. Mocskos mancsaikból éles karmok álltak ki. Az egér minden inában reszketett, de fejében továbbra is cikáztak a gondolatok. Eddig, azonban minden ötlete kudarcra volt ítélve. Körbevették, és már nem sok ideje volt hátra.
Szeme megakadt a földet borító újságokon. Hirtelen ötlettől vezérelve előreugrott, és az érkezéskor összegömbölyödve begurult a papír halom közepére. A menyétek őrült kapálózásba kezdtek az őket beborító szemét hatására. Teó talpra szökkent, villámgyorsan felkapaszkodott a ládák tetejére, ahol korábban a sötétképű ült, majd innen vetődött át az utat elzáró ellenségei fölött. Amint földet ért lábaiba belemart a fájdalom, izmai tiltakoztak a terhelés ellen, de nem foglalkozott vele. Nem állt meg hátra nézni, hogy követik-e. Még akkor sem lassított, amikor felborított két részeg borzot. Csak rohant végig őrült módjára a sikátoron. Ágyúgolyóként robbant ki a főút forgatagába, majd a legközelebbi ház falának vetette hátát. Próbált levegőhöz jutni. Idegesen nézte az Alsó-Zug köz kijáratát, de nem követte senki. Megmenekült. Azonban a veszély nem múlt el. A merénylők már itt vannak, és nem nyugszanak, amíg véghez nem viszik ördögi tervüket.

XVI.

Teó futott, ahogy csak bírt, keresztül a városon és az utcák forgatagán. Két felborított gyümölcsárussal, egy elgörbített furcsa kétkerekű járművel és egy vérig sértett nagymamával később, aki mellesleg néhány méteren át még kergette is, ott állt kifulladva a kormányzó háza előtt.
Amint feltette egyik lábát a bejárathoz vezető lépcsőre, két őr lépett elé.
– Engedjetek be! Fontos üzenetem van a kormányzónak – kezdte hadarni mondandóját.
Az őrök nem tágítottak. Egyikük hanyatt taszította Teót.
– A kormányzó nem fogad senkit.
– Merénylet készül a hercegnő ellen. El akarják rabolni! – kiabálta az egér. Megpróbált átsurranni a két őr között. Azok elkapták, és a karjánál fogva a levegőbe emelték.
– Mi legyen vele, uram? – szólt hátra az egyikük.
Egyenruhás borz lépett elő egy kis őrbódéból. Oldalán kard lógott, mint a városi őrség többi tagjának. Zekéjét aranyszínű jelvény díszítette. Állát felszegte, szeme sarkából nézett le az egérre.
– Nincs időm játékokra. Egy esélyt kapsz, hogy elmondd, ki vagy, és mit akarsz itt. Ha nem sikerül meggyőznöd, akkor viszont mész a börtönbe. Mára elég volt már az őrültekből – mondta kimérten.
– Magföldi Teodor vagyok, és fontos üzenetet hoztam – kezdte lehiggadva az egér.
– Honnan fújt ide a szél, Teodor? – kérdezett közbe a borz.
Teó szeretett volna gyorsan és egyszerűen elmondani mindent, de képtelenség volt összefoglalni pár szóban az elmúlt napok viharos kalandjait.
– Hosszú történet. A vonatról estem le – kezdett bele.
– Mármint az emberek vonatáról? – kérdezett vissza az őrség kapitánya.
– Igen onnan – Teónak furcsa érzése támadt. Mint ha már lett volna egy hasonló beszélgetése.
– Az kizárt.
– De igen, onnan jöttem – válaszolt gondolkodás nélkül. Határozottan ismerős volt ez a helyzet.
– Biztos, hogy nem – korholta dühösen a borz. – Azon a vonaton csak az ERISZ tagjai utazhatnak. Más rágcsálót nem engednek fel.
– Én vagyok a kivétel – mondta Teó. Fürkészve nézte a borz vonásait és mozgását.
– Nem vagy te kivételes – fintorgott a parancsnok.
– De igen. És az ERISZ-nél dolgozok – húzta ki magát Teó.
– Hát nem érvelsz valami jól – rázta a fejét a borz.
Teó elméjében hirtelen fény gyúlt.
– Én már bemutatkoztam. Megkérdezhetem, a parancsnok úr nevét?
– Én vagyok az őrség parancsnoka Matteo kapitány. Az én feladatom Völgyváros és a benne lakók védelme – szavalta büszkén a borz.
– Nincs véletlenül önnek egy testvé… – kezdte Teó vigyorogva, de a kapitány közbevágott.
– Letelt az időd! Mész a tömlöcbe.
– Ne! – kiáltott fel az egér, akinek már el is múlt a jókedve. – Tényleg üzenetet hoztam. Itt van nálam.
Az őrök végre letették, és Teó kutatni kezdett cuccai között. A boríték azonban nem volt sehol.
– Hol van az üzenet? Jobb lesz, ha gyorsan előkeresed, mert ez az utolsó esélyed – mordult rá Matteo.
Teó újra és újra végigpörgette magában az elmúlt napok eseményeit. A vájat előtt még biztosan megvolt a levél. Aztán leszakadt a híd. Ő átugrott. Ott. A gyökér, amiben megkapaszkodott. A pár másodperc, ami kiesett. Most minden eszébe jutott. A szeme sarkából látta, hogy a boríték kicsúszik, és lezuhan, de neki arra kellett figyelnie, hogy megkapaszkodjon.
Fejét lehorgasztotta. Vállai beestek. Elveszett a levél, és vele együtt a remény is.
A parancsnok biccentett egyet, mire az őrök felkapták ismét, és elindultak vele az utcán.
– Ne! Várj! Ismerem Francescot. Majd ő megmondja, hogy igazam van. Barátok vagyunk! – kiabált vissza Teó. Matteo csak fintorogva elhúzta száját.
– Még egy okkal több, hogy bezárjalak.

XVII.

A börtön a város szélén helyezkedhetett el. Belépve Teó látta, hogy nem volt több egyelten hatalmas cellánál, ahová elzárták az összes nemkívánatos egyént. Voltak itt már mókusok, sünök, patkányok és valószínűleg sok más faj is. Ablakok hiányában nem tudta kivenni az összes alakot, aki a falak és a rácsok mentén ült vagy heverészett. A horkolásból ítélve volt, aki kifejezetten komfortosnak találta a zárkát. A padlón apró csíkozott bogarak módjára vonultak végig a napsugarak vetületei, melyeknek sikerült átverekedniük magukat a tetőbe vágott szellőző lyukakon.
Teó nyekkenve ért földet, ahogy a két őr behajította a cella közepére. Zsibbadó karjait masszírozva megpróbálta felmérni, hogyan juthatna ki innen. A padló fémből volt, hogy ne tudják kiásni magukat. Karmolás nyomok mutatták, hogy többen próbálkoztak már sikertelenül. A bejárat mellett ott ültek az őrök, akik azonnal elkapták volna, ha valamiképp sikerül átpréselnie magát a rácsok között. A mennyezeten lévő lyukak is túl sűrűn voltak rácsozva. Teó dühbe gurult, és jókorát rúgott egy előtte heverő kavicsba, ami rövid repülés után nagyot koppanva pattant meg egy mókus homlokán. A sértett fél vészjóslóan morogva állt fel a fal tövéből két társával együtt.
Remek, gondolta Teó. Nem elég, hogy lehetetlen kijutni ebből a börtönből, de máris sikerült új barátokat szereznie.
– Azt hiszem, kellene egy kis segítség! – kiabált ki az őröknek, akik bólogattak egyetértésük jeléül, aztán kényelmesen a másik irányba fordultak.
Az egér kimerült volt, és nem volt ereje küzdeni. De úgy döntött, innen már nincs lejjebb. Kihúzta hát magát, és bármennyire is reszketett belül, nem hátrált egy lépést sem. Ekkor valaki megpöckölte a fülét hátulról.
– Na, végre itt vagy! – közölte egy ismerős hang.
Teó arca széles mosolyra húzódott. A mókusok ezt újabb provokációnak vették, és támadásba lendültek.
– Megmondtam, hogy itt leszünk, és vigyázunk a bőrödre! Figyelj, és tanulj! – mondta mosolyogva Francesco, amint ellépett az egér mellett. Hatalmas pofont adott az elsőként érkező támadónak, amitől az látványos ívben szelte át a cellát. Néhány rab kisebb tapssal díjazta a mutatványt.
Az előbb még fenyegetően hörgő mókus hamarosan döbbent csendben állt, amint a Teó másik oldalán elszáguldó sün lány tüskés golyóként lendületből elsodorta a társát.
Teó úgy döntött eljött az ő ideje. Életében először nem fog kitérni a küzdelem elől. Előreszökkent, és nagyot dobbantva ráugrott a még mindig sokkolt mókus lábára, majd amikor az felordított, rugóként lőtte ki magát felfelé. Feje olyan erővel csapódott a mókus állkapcsába, hogy az nagyot nyekkenve összeesett.
Frieda és Francesco elismerően hümmögtek az egér manőverét látva. Teó azonban kissé elszégyellte magát, amikor a sün lányra nézett.
– Bocsánatot akarok kérni, amiért nem hallgattam rád. Annyira elvakított a félelmem, hogy nem érdekelt senki és semmi – mondta leszegett fejjel.
– Elnézést! Kérem! – kiáltott fel a borz hirtelen. – Van valakinél egy zsebkendő? Nem, azt hiszem, egy nem is lesz elég. Sok-sok zsebkendő kellene. Szívszaggató pillanat következik – folytatta kacagva.
Teó dühösen nézett rá, de nem bírta sokáig, és ő is elnevette magát. Frieda megölelte, az egeret, Francescot pedig vállba bokszolta. A rabok közül valaki, mint ha hüppögött is volna.
– A menyétek már a városban vannak. Van ötletetek, hogy jussunk ki innen? – szegezte a kérdést társainak Teó.
– Nyugalom kis barátom. Nem kell rohanni. A menyétek nem ostobák. Szinte biztos, hogy az esti nagy tűzijáték hangzavarát fogják felhasználni arra, hogy elrabolják a hölgyet. Utána pedig a keletkező füstöt leple alatt kereket oldanak. Napnyugtáig pedig van még idő – fejezte be okfejtését a borz, majd leheveredett a fal tövébe kényelmesen. Sziesztája azonban nem tartott sokáig. Fémes nyikordulás hasított a cella csendjébe odakintről.
– Meglehet, hogy némileg téves volt a feltételezésem – mondta Francesco felpattanva. – Bezárják a kaput, ami azt jelenti, hogy hamarosan lemegy a nap. Bármi is a terv, ideje belevágnunk!
– Azt hiszem, jobb, ha ez nálad van – közölte Teó, és átnyújtotta a zsebórát a borznak.

XVIII.

Francesco minden kézügyességét latba vetve próbálta zsebóráját a város toronyórájához igazítani, mely éppen most ütötte el a tíz órát. Vaskos borz ujjai azonban rendre lecsúsztak a finom kis szerkezet gombjáról. Mormogása tompán visszhangzott a félreeső kis utcában. A tűzijáték utolsó durranásai már elhaltak, de a füstje még mindig lassan úszott végig a város házai között.
– Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen egyszerű volt. Hogy nem szökött meg onnan mindenki eddig? – kérdezte a borz háta mögött fel-alá járkálva Teó.
– Mert jó nekik ott. Pihennek pár napot, közben meg új kapcsolatokat építenek. Hidd el, minden alkalommal próbáltam meggyőzni a jelenlévőket, de soha senki nem szökött meg velem.
– Minden alkalommal? – állt meg ingázásában Teó. – Te mégis hányszor…
– Részletkérdés – terelte gyorsan a témát a borz. – Inkább segíts beállítani ezt az átkozott órát. A te kezed kisebb. Különben is, azért állítódott el, mert nem vigyáztál rá eléggé! Barbárság.
– Na persze – forgatta a szemeit Teó, miközben átvette a szerkezetet. Gyorsan beállított a zsebóra mutatóit, aztán visszaadta a borznak. – Mi a helyzet veled és a testvéreddel? Miért gyűlöl ennyire téged Matteo?
Francesco végigsimított mellényén, kihúzta magát. Egy pillanatig úgy tűnt, mint ha mondani akarna valamit. Aztán kicsit megrázta magát, és szokásos önelégült vigyorával Teó felé fordult.
– Most jut eszembe! Még nem árultad el, hogyan is kerül egy egér az ERISZ-be, amikor oda soha, de soha nem vesznek fel egereket – várt egy pillanatig, majd az egér hallgatását látva folytatta. – Látod? Vannak dolgok, amiket el kell temetni.
Hangos fegyver csörömpölés közepette egy öt fős őrcsapat rohant el a fő utcán tőlük nem messze. Teó feszülten figyelt, és majdnem kiugrott közéjük ijedtében, amikor Frieda az ereszcsatornán leszánkázva pont mögötte ért földet arcán a szokásos ártatlan mosollyal.
– Mit láttál odafentről? Hány csapatot küldtek ki? – kérdezte a borz.
A sün lány feltartotta mindegyik ujját.
– Láttad merrefelé gyülekeznek?
Frieda egy hatalmas karikát rajzolt a levegőbe, majd úgy tett, mint ha lenyomna egy kilincset.
– Hát persze, hogy a főkapunál gyülekeznek, hiszen ezt írja elő a szabályzat – magyarázott felháborodva Francesco.  – Mi sem természetesebb, mint, hogy miután elrabolták a kormányzó lányát, a menyétek megpróbálnak kitörni a fém főkapun. Előbb ássák ki magukat a föld alatt. Ostobák! – kiáltott a messze járó őrök után dühében.
– Ásás… föld… Ez az! – szólalt meg Teó. – Pontosan ezt teszik. Lemennek a föld alá – A sün és a borz kérdő tekintetére válaszul folytatta: – Amikor a sikátorban el akartak páholni a menyétek, a bundájuk mocskos volt. Csupa föld. Csak azt kell kiderítenünk, merre ásnak!
Francesco szeme felcsillant.
– Ó! Ezek a menyétek nem semmik! Sok szélhámost láttam már, de ez az ötlet egyszerűen mesteri. Lenyűgöző – szónokolt Francesco. – Komolyan mondom, legszívesebben megráznám a kezüket. Persze csak miután eltörtem, amiért el merték rabolni a hercegnőt.
– Mondd már, hogy hol! – fakadt ki Teó.
– Ugyan már, akkor hol marad a meglepetés? – villantotta meg mosolyát a borz. – Válaszolj inkább a következőre kis barátom! Megtanultál már túlélni a vadonban és túljárni a ragadozók eszén. De készen állsz-e arra, hogy ezúttal te legyél a vadász?
– I…Igen – bökte ki némi gondolkodás után az egér. Még mindig elbizonytalanították a borz kirohanásai.
– Remek! A hősies kalandunkról ódákat fognak zengeni, még ha mi nem is éljük túl – szavalta meghatottan az égnek Francesco. Majd mielőtt Teó hangot adhatott volna aggodalmának, hozzátette: – Irány az Alsó-Zug köz!

XIX.

Társaival maga mellett, az ivó, mely a félhomályos kis téren kapott helyet az Alsó-Zug közben, már nem is tűnt annyira félelmetesnek Teó szemében. A hely belülről pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzelte. Koszos asztalok, félhomályos sarkok, hangos viták és halk pusmogások fekete piaci árukról. Jóérzésű, tisztes városi polgárt ide nem sodort be a szél. Francescot és Friedat viszont láthatóan ismerték a helyiek, mert tisztes távolságot tartottak tőlük, és így Teótól is, pedig látta némelyik kocsmatöltelék szemében a gyilkos megvetést.
Egyenesen az ivó leghátsó szobája felé vették az irányt. Odabent egy kerek asztal mögül egy vakond utasítgatott két, nála jóval nagyobb rágcsálót, majd egy intéssel elzavarta őket. A nyakában és csuklóin díszelgő arany ékszerek hangosan csilingeltek a mozdulatok közben. Oldalt a falon egy hatalmas kréta tábla pihent. Egyik felén hat vonal, mindegyik megszámozva. Másik felén oszlopokba rendezve nevek, és számok tömkelege, amik Teónak semmit nem mondtak.
– Madame Mathilde! Ön szebb, mint valaha – szólalt meg fennhangon Francesco. Színpadias gesztussal dobott egy csókot a vakond felé.
– Francesco – biccentett válaszképpen a hölgy. – Frieda, még mindig ezzel a lókötővel lógsz? Igazán tovább léphetnél már – Lenyúlt maga mellé egy hatalmas fém hengerbe, és 3 apró csigát gurított az asztalra. – Gyertek, egyetek! Az emberek eddigi legzseniálisabb találmánya. Konzerv étel. Egy ilyen dobozzal két szezonra feladhatod a vadászatot.
A borz elkezdte jóízűen majszolni a felajánlott finomságot, de nem élvezhette sokáig.
– Mit keresünk itt Francesco? – súgta oda neki türelmetlenül Teó.
– A menyétek mancsa földes volt, igaz? De nem azért, mert ástak. A város alatti üregekben jártak, és jelenleg is arrafelé menekülnek.
– Ez nem úgy néz ki, mint egy üreg – Teó kicsit felemelte a hangját dühében, de Francesco szigorú pillantására, ismét suttogva folytatta. – A csatornában kellene követnünk a menyéteket nassolás helyett.
– Türelem kis barátom – A borz az egér vállára tette bíztatásképp a kezét. – Ha vakon keresgélünk az üregekben, biztos, kereket oldanak. Ésszerűbb, ha megelőzzük őket – Teó érezte, ahogy vállára folyik a csiga falatok nyálkája Francesco kezéről. Mielőtt szóvá tehette volna, a borz megpördült, és elővette legsármosabb hangját.
– Mathilde! Szeretnék egy szívességet kérni!
– Mondj valamit, amit nem tudok! – bökte oda a vakond válaszul, miközben hangos szörcsögéssel elfogyasztott egy csigát.
– Nevezni akarok a ma esti futamra!
– Tudtam, hogy hiányzik egy kereked, de ez még tőled is új – mondta meglepetten a vakond. – Az első kanyarig sem jutnál, és véged lenne. Nincs kedvem miattad takarítani a pályát – legyintett elutasítólag Mathilde.
– Csakhogy nem én fogok vezetni – válaszolt ravasz mosollyal a borz, majd félreállt, hogy a vakond láthassa Teót. – Ő fog.
Mathilde előre hajolt, hogy jobban szemügyre vegye az egeret.
– Ki vagy te? És ami még fontosabb, vezetni tudsz-e fiacskám?
Teó érezte, hogy minden szem rászegeződik. Nem volt választása, bele kellett menni a játékba.
– Én vagyok a híres Magföldi Teodor – szólalt meg felszegett állal, miközben peckes léptekkel az asztalhoz vonult. – A pályák ördöge, a leggyorsabb egér a földön, aki még a szelet is meglovagolta. Azért keltem át fél Európán, mert fülembe jutott az önök versenyének a híre. Nem szükséges megkérnie, igen, vállalom a részvételt, és nevemet adom eme eseményhez.
Francesco tátott szájjal, szótlanul hallgatta az előadást, Frieda viszont a sarokba próbált elbújni, miközben egész testében rázkódott a nevetéstől.
– Van benned spiritusz Teodor – mosolyodott el Mathilde. – Kelleni is fog, ha egy darabban szeretnél végig érni a pályán.

XX.

Mire leértek a csigalépcső legaljára, már mindent tudott, a régen fa szállításra használt, de később lezárt alagútrendszerről, mely a város szívétől egészen a völgy határáig futott. Arra viszont még a vakond rögtönzött történelem órája sem készítette fel Teót, ami odalent várta. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne essen ki a szerepéből. Odalent állott levegő, és olaj szaga fogadta. Hat sínpályát látott, melyek egy gázlámpákkal megvilágított platform mellől indultak. A fal mellett felépített lelátón nézők ültek, közöttük bukmékerek szaladgáltak, hogy rögzítsék a fogadásokat. A vágányokon egy-egy csilléből átalakított versenygép pihent. Ütött-kopott gőzmotor pöfögött halkan duruzsolva mindegyik kocsin, miközben patkányok lapátolták beléjük a faszenet. A síneken megcsillant a kocsik elejére szerelt olajlámpa fénye, mielőtt erejét vesztve átengedte helyét az alagút sötétjének.
Teó akkor bizonytalanodott el igazán, amikor meglátta a kocsik oldalára akasztott fura kötél lövő szerkezetet, illetve a kis dobozba odakészített dinamit rudakat. Egyre inkább az az érzése támadt, hogy ez nem sima verseny lesz.
– Rendben, ki fog vezetni? – kérdezte, amikor megálltak a nekik szánt csille mellet.
– Mondtam már. Te – közölte Francesco, mint ha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Nem. Én még sosem csináltam ilyet. Miért nem Frieda?
A sün lány megkocogtatta a gőzgépet, és rámutatott a hátsó ülésre, ahonnan a szelepeket valamint a nyomásmérőket lehetett elérni.
– Az én feladatom pedig az, hogy megvédjelek titeket – vette elejét a borz a következő kérdésnek.
– Mi van, ha nem vagyok elég ügyes a vezetéshez? – kérdezte Teó.
Francesco válaszként csak meglóbálta mosolyogva zsebóráját.
– Örült vagy, tudod? – közölte Teó. – Azt hiszem, kezdelek megkedvelni.
Bemászott a csille elejébe. Három kart talált maga előtt. Az egyiket megmozgatva üzembe tudta helyezni a fékeket. Egy másikat, ha meghúzott, kis fedél nyílt ki mellette a padlólemezen. A dinamit rudakra nézve ennek a funkciója is hamar világossá vált számára. De amikor az utolsó kart, ami szép pirosra volt festve, meg akarta húzni, Francesco megfogta a kezét, és megrázta a fejét.
A pálya fölé benyúló fém rámpára egy hörcsög mászott fel. Kezében fehér rongydarabot tartott, melyet magasra emelt, hogy mindenki láthassa. A patkányok befejezték a gőzgépek táplálását. A teremben mindenki lélegzet visszafojtva várta a startot. Egy rövid pillanatig mozdulatlanná vált a terem. Aztán hirtelen felgyorsultak az események, amikor a hörcsög elengedte a rongyot.
A kazánkezelők kapkodó kezekkel tekergették a szelepeket, melynek hatására a csillék kereke időnként kipörögve gyorsítani kezdte a járműveket a síneken. A lelátóról hangos szurkolás hallatszott. A vezetők és a védők farkasszemet néztek egymással az egyre sebesebben haladó járművekből.
Teónak feltűnt, hogy a három vakond, aki a szomszédos sínen próbálta őket megelőzni, különösen vérszomjas tekintettel mered rájuk.
– Francesco! Azok a vakondok, élükön a félszeművel, esetleg ismernek téged? – kiabált hátra.
– Elképzelhető – jött a válasz, túlharsogva az egyre hangosabb gépeket. -, hogy még évek elteltével sem sikerül túltenniük magukat, azon az apró összetűzésünkön, amelynek alkalmával megszabadítottam őket némi lopott árutól és az egyikük… khm… szemétől – majd pillanatnyi szünet után hozzátette: – De sosem szabad kizárni annak az esélyét, hogy nemes egyszerűséggel összetévesztenek valaki mással, akire okuk van haragudni.
A beszélgetést az orruk előtt elrepülő dinamit rúd szakította félbe, mely a csilléjükön megpattanva a másik oldali sínen landolt. Ott hatalmas durranás kíséretében szétszaggatta a pályát, valamint a rajta érkező kocsi kerekeit. A kiugró sünök szitkozódása összekeveredett a nézők hangos éljenzésével, majd elhalt a távolban, ahogy a megmaradó versenyzők eltűntek az alagutak sötétjében.

XXI.

A párhuzamosan futó sínek hamarosan elváltak, és bonyolult fonat módjára kerülgették egymást. Az alagút készítői nem tudtak mindenhol megbirkózni a föld alatt rejtőzködő kövek és ércek tömbjeivel, így kénytelenek voltak a pályákat a körülményekhez igazítani. Az olajlámpák fénye messziről szentjánosbogarak táncához hasonlíthatott, amint a gépek egymás mellet, felett vagy mögött cikáztak.
Teó hunyorogva próbálta kivenni az előttük tekergő sín kanyarulatait. Amint a barlang sötétjét fürkészte, érezte, hogy Frieda a vállára teszi az egyik kezét. Nem értette a gesztust, de nem is foglalkozott vele. A versenyre koncentrált. Egy kőhajításnyira előttük nagy kanyar következett a pályán. A háta mögött a sün lány eltekert néhány szelepet, közben pedig finoman hátra húzta Teó vállát. Az egér végre megértette, hogy mit is akar Frieda. Kezét a fékre tette, és visszavett a sebességből. A csille nekifeszült a sínek külső ívének. A kereke sikítva szikrákat szórt, de megbillenés nélkül bevette a kanyart. Egy hatalmas csattanás jelezte, hogy valamelyik versenyző nem fékezett idejében.
Amint ismét egyenesbe voltak, Frieda engedett a vállán. Teó kiengedte a féket, és a versenygép ismét gyorsulni kezdett. Füleit hegyezve egyre jobban hallotta a mellettük elsuhanó oszlopok és kövek ritmusát. Érezte a kisebb-nagyobb hullámok hatását a kocsira, így a lendületüket a pályához tudta igazítani. Minden kanyarral egyre magabiztosabban irányította a csillét.
Hamarosan kiértek egy tágas barlangba. A sötét falakról denevérek serege röppent fel szemrehányó tekintettel, amint a versenygépek hangosan dohogva megérkeztek a síneken, és felverték őket álmukból.
– Francesco! Nézd! – kiáltott fel Teó.
Az olajlámpájuk fénye a sínek után fekete mélységbe veszett előttük. Egy korábbi robbanás következtében széthajlott fémdarabok egyértelművé tették, hogy hamarosan véget ér az utazásuk.
– Mathilde tréfás kedvében volt. Azt hiszem ideje pályát váltanunk – harsogta vissza a borz túlüvöltve a gőzgépet.
Teó Friedara pillantott, aki kicsit sem meglepő módon, szélesen mosolygott, majd számba vette a lehetőségeket. A korábban kiesett versenyzők gépei ugyan könnyen leszaladtak a pályáról, de egyik sem tört össze, vagy szakadt szét. Megdöngette a csille falát. Elégedett nyugtázta, hogy vastag, erős acélból készült.
– Remélem, jól célzol – mondta Francesconak a mennyezetről lelógó egyik sziklacsonkra mutatva. A borz hatalmas vigyorral felkapta a kötél lövőt, a kötél végét pedig szorosan a csilléhez rögzítette.
Teó kinyitotta a fenéklemezen lévő nyílást, felvett egy dinamitot, és meggyújtotta. A sín vége rohamosan közeledett szemből, de az egér még várt. Csak egy esélyük van. Nem hibázhat. A kanóc egyre lejjebb égett. Amikor már majdnem eltűnt, az bólintott a borznak.
– Gyerünk kis barátom! Juhééé! – kiáltotta nagyot kurjantva Francesco. Vállához emelte a puskát, és a ravaszt meghúzva útjára küldte a kötél végéhez rögzített kampót.
Teó ledobta a csille alá a dinamitot, amely szinte azonnal felrobbant, rakétaként repítve felfelé a versenygépet. A kötél, végén a sziklába fúródott kampóval, átlendítette a csillét a szomszédos pályára. Az utasai hatalmas erővel csapódtak a gép oldalának, amint a kerekek rápattantak a sínekre, és a szinte azonnal gyorsítani kezdték a járművet.
– A kötél! El kell… vágni – ugrott talpra Teó, de rögvest meg is torpant. Frieda már ott állt egy hatalmas késsel. Éppen az előtt vágta el a kötelet, hogy az horgony módjára visszaránthatná őket.
Azon már meg sem lepődtek, hogy egy pillanattal később a sün lány már megint a gőzgép előtt ült, a késnek pedig nyoma sem volt. Az öröm azonban nem tarthatott sokáig, mert mögöttük a síneken felbukkant a vakondok csilléje, és az elejében álló félszemű épp egy dinamitot készült meggyújtani.

XXII.

– Valahogy tartsd fel őket még egy kicsit Francesco! Mindjárt beérünk újra a járatokba. Ott mi leszünk előnyben – mondta Teó, miközben visszaült kormányozni.
– Én meg már azt hittem, nekem marad a munka nehéz része – replikázott a borz. Meglendítette a kezében tartott puskát az üldözőik felé. A fegyver nagyot koppanva találta telibe a félszeműt, aki nyekkenve hátra tántorodott a gőzgépüknek, végül elterült a padlón.
– Még valami óhaj-sóhaj kis barátom? – fordult vissza elégedett mosollyal Francesco.
– Húzd le a fejed!
Az egér figyelmeztetése épp időben jött még ahhoz, hogy a borz behúzza a nyakát. Feje felett elsüvített a sziklafal, mely ismét burokként ölelte őket körbe, amint beértek az alagútba.
– Rettentő nagy félreértésről lehet szó – közölte Francesco. A mögöttük jövő csillében az egyik vakond célba vette őket a kötél lövő puskával. A hegyes fémkampó fenyegetően csillogott az olajlámpás fényénél. – Tudjátok, mi jönne jól most? Egy pajzs.
Frieda egy pillanatig komolyan keresgélt tüskéi közé túrva, mielőtt lemondóan megrázta a fejét.
– Van egy ötletem! – kiáltott fel Teó. Megrántotta a fékkart, ami fémes pendüléssel a kezében maradt.
– Ennyi, vagy van folytatása is? – vetette oda felhúzott szemöldökkel a borz.
– Igenis jó ötlet volt – vakkantotta oda Teó. – Nem tudtam, hogy pont most esik szét a fék.
– A kifinomult szerkezetek, tudod, nem szeretik a dinamitot. Csoda, hogy még a hajtás működik.
Ekkor mindketten rongybabaként vágódtak az csille első falának, ahogy a sün lány hirtelen hátramenetbe kapcsolta a meghajtást. Mielőtt a csikorgó kerekek tapadást találhattak volna a sínen ismét előre menetbe váltott. Ennyi elég is volt. A mögöttük haladó versenygép hatalmas erővel csapódott nekik, majd nagyot reccsenve kifordult az egyik kereke. Keresztbe fordulva bukfencezett tovább a síneken.
A sün lánynak nem volt ideje kiélvezni ötletének gyümölcsét, mert közben Francescot kirepítette a csille elejére az ütközés. Egyik kezével az olajlámpásba kapaszkodott, másikkal pedig Teóba. Az egér hiába erőlködött, egyre kijjebb csúszott. Friedával közösen már sikerült stabilan tartaniuk, de még így sem voltak elég erősek ahhoz, hogy a gép állandó rázkódása mellett beljebb húzzák a társukat.
A csille féktelenül száguldott a síneken, melyek emelkedni kezdtek a felszín felé. Az alagutat lassan beragyogta a nappali fény. Teót elvakította a világosság, de érezte, ahogy nagyot huppanva kiérnek a felszíni pályaszakaszra.
Francesco kihasználta a pillanatnyi súlytalanságot. Lábával ellökte magát az gép külső falától, az egeret és a sünt maga alá temetve hemperedett be a csillébe.
– Teó! – kiabált kissé természetellenes pózba tekeredve.
Teó sajgó derékkel állt fel, és nézett ki a gépből. Nyoma sem volt körülöttük az erdőnek. Kivágott fák tönkjei, valamint elpusztult növények tarkították mindenfelé a földet, mely ingoványos volt a közelben futó patak vizétől. A kihalt írtás közepén futott a sín, mielőtt az egyetlen még álló fa körül hurkot leírva visszafelé kanyarodott.
– Ez a mi állomásunk. A piros kart, Teó! Utána pedig kapaszkodj! – kiáltott Francesco.
Az egér kérdés nélkül megrántotta a kart. Leült, és megpróbálta kitámasztani magát. Halk fémes kattanás hallatszott, mint amikor egy zár nyílik ki. Pár másodpercig még csendben suhantak a síneken, majd egy rántás következett. Teó látta, amint a futómű tőlük immár függetlenül a síneket követve visszakanyarodik, és távolodni kezd, miközben ők a csille tetejével kerekek nélkül repülnek a pályáról kifelé.

XXIII.

A leérkezést kísérő hangos csobbanás eredményeképpen Teó nyakába hideg vízpermet csapott be. Amikor már a gyomra is kezdett felkavarodni, végre érezte, hogy lassulnak. Néhány métert még túrta maga előtt a földet a csille, mielőtt nyekeregve megállt. Véget ért az őrült hullámvasút. Teó szédelegve kikecmergett, és végignézett a nedves talajba vájt barázdán, ami a jármű maradványaitól egészen a kanyart jelölő fáig futott.
– Most már áruld el, hogy mit keresünk itt! – szegezte a kérdést a sivár vidéket fürkészve Francesconak, aki nagy nyögések közepette próbálta kiegyenesíteni végtagjait.
– Arra van völgyváros – mutatott a borz vissza a sínek felé. A másik irányba fordulva folytatta: – Arra pedig, a völgy peremén, van az átjáró a menyétek földjére. Nem voltam benne biztos, hogy egyenesen arra akarnak-e menekülni, de úgy látszik, nem vesztegetik az időt. Mi pedig, zsenialitásomnak köszönhetően, megelőztük őket, és így nálunk van az előny – Vett egy nagy levegőt. – Szívesen! – fejezte be monológját végül némileg kifulladva.
Teó elnézett a völgyet övező hegyvonulat felé. Csak most tűnt fel neki, milyen közel is van. Aztán a pillanatnyi csendről eszébe jutott a sün lány.
– Frieda, jól vagy? – kérdezte a lánytól, aki a csille hátulján sípoló gőzgép mellett állt, és elmélyülten tanulmányozott valamit.
– Ez még jól jöhet nekünk – közölte Teó, amint meglátta a kötél lövőt. A fegyver az ütközés következtében mélyen beékelődött a kazán falába. Gondolkodás nélkül megfogta, és nagyot rántott rajta. Túl későn jött társai figyelmeztetése. A meglazult puskát a maradék nyomás rettentő erővel lőtte ki a tartályból. Teó karja nagyot nyekkent, amint hátrabicsaklott. Az egér felkiáltott a vállába hasító éles fájdalom hatására.
Francesco és Frieda odaugrottak, hogy elkapják. Pár pillanatig vizsgálgatták Teó karját, majd egymásra néztek néma egyetértésben.
– Van két rossz hírem kis barátom – A borz leültette, és átölelve megtámasztotta az egeret. – Az egyik, hogy úgy néz ki, kificamodott a vállad.
– Mi a másik? – kérdezte nyögve az egér.
– Ez – A sün lány szorosan megmarkolta Teó csuklóját, lábát nekitámasztotta az egér hónaljának. Egy határozott precíz mozdulattal helyére ugrasztotta vállát.
Az írtásban magok után kutató madarak serege ijedten röppent fel a Teóból felszakadó ordítás következtében, mely betöltötte a pusztát.
Teó egy pillanatig még levegőt venni is elfelejtett. A fájdalom hamar elmúlt, de a lüktetés és a tompa sajgás megmaradt. Beletelt néhány percébe, mire újra kitisztult az elméje. Felállt, hogy kipróbálja tudja-e mozgatni karját, de addigra a sün lány már szorosan a testéhez kötözte azt egy hófehér rongydarabbal. Frieda szigorú tekintetét látva, meg sem próbált vitatkozni, hogy vegyék le.
– Induljunk! Csapdát kell állítanunk nekik, mielőtt elérik az alagutat – közölte kissé gyengén.
A kis csapat csendben vágott át a kies tájon. Az erdőt itt már régen kiirthatták, mert a hátramaradt fatuskók kifakulva, elszáradva és szilánkosra törve meredeztek csak ki a süppedős talajból, mint egy gigászi ragadozó fogai, melyek várják, hogy szétmarcangolhassák az oda tévedő áldozatot. Életnek semmi nyoma nem volt. Se madárfütty, se állatok neszezése nem érkezett a pusztán végigsöprő szelek hátán. A barnás-szürkés földön néhol megjelenő fekete csúszómászók jelentek is hamar visszatértek a felszín alá.
Az átjáró, egy keskeny hasadék volt a sziklafalban, melyet tüskés bozót nőtt be. A bejárata körül hatalmas sziklák és kiszáradt fák meredeztek mindenfelé. Teó elmélyülten méregette a terep adta lehetőségeket, majd elégedetten fordult társaihoz.
– Itt fogunk csapdát állítani nekik. Van egy ötletem.

XXIV.

Nem sokkal később Francesco önelégülten szegte fel állat, miközben a bundáját vastagon borító földet porolta le magáról. Kényes aprólékossággal tisztította fényesre fekete-fehér szőrét.
– Megmondtam! Nálam senki sem ás gyorsabban – közölte leereszkedően.
Teó minden önuralmát összeszedve próbálta elfojtani a nevetést. Tettetett szomorúsággal nézett le az apró gödörre, amit az előbb ásott három karmolással.
– Igazad van Francesco. Te nyertél. Kiástál fél tucat járatot, mialatt én csak ezt a semmiséget. De nagyra értékelem, hogy elveidet feladva mégis elfogadtad a kihívásomat. Megmutattad, mennyire nagyszerű borz vagy – Az utolsó mondatnál már nem bírta tovább. Friedával együtt kitört belőlük a hahotázás.
– Bitangok! Nem vagytok méltók a társaságomra – közölte a borz forrongó fejjel, amint megértette a helyzetet. Puffogva faképnél hagyta őket. – Megyek elrejteni a kijáratokat.
Teó kitörölte szeméből a könnycseppeket. Mély levegőket vett, hogy elejét vegye az újabb nevetéshullámnak.
– Ugye szerinted is sikerülni fog? – kérdezte lehiggadva Friedától.
A sün lány bólintott. A szemére mutatott majd az egérre.
– Nem – rázta meg a fejét Teó. – Nem oszthatjátok meg a figyelmeteket. A saját bundámra én magam fogok vigyázni. Ha megvan a hercegnő, ne várjatok rám! Induljatok egyenesen vissza Völgyváros felé!
– Úgy lesz kis barátom – mondta immár megenyhülve a borz, aki visszatért hozzájuk. – Teó, talán jobb lenne, ha te… – kezdte az egér sérült vállára nézve.
– Nem.
– Pedig…
– Elég Francesco! Nem fogok karba tett kézzel ülni, amikor tettekre van szükség.
– Pedig a fele már meg is van – bökött az egér felkötött kezére Francesco nevetve. – Jobb lesz, ha elfoglaljuk a helyünket, mert ha még mindig itt társalgunk, mire megérkeznek, akkor bizony én leszek a főfogás, ti pedig az előétel a mai vacsoránál.
Felszerelkeztek az összecsapáshoz. Teó egy ágból faragott lándzsát vette a kezébe, Frieda a kését ellenőrizte, Francesco pedig a kötél lövő puskát csapta a hátára. A fegyvert a sün lány varázsolta elő, ki tudja honnan már megint. Amikor mindent ellenőriztek, elindultak a megbeszélt helyükre.
Teó megállt. Akart volna még valami értékeset mondani társainak. A vájat óta tudta, hogy bármelyik pillanat az utolsó lehet, amit velük tölt. Szeretett volna mindent megköszönni nekik, de ez most időpazarlás lett volna. Csak annyit mondott:
– Számíthattok rám.
Frieda szokásosan mosolygott, majd golyóvá gömbölyödve elgurult egy szürkés kiszáradt bozót alá. Egy szempillantás alatt beolvadt a környezetébe, és láthatatlanná vált.
Francesco lenyelt egy csípős megjegyzést. Helyette kacsintott egyet. Friedával szemben az átjáró másik oldalán, egy fatönk mögé rejtőzött.
Teó az út mentén kiásott egyik járatba mászott. El kellett ismernie, hogy a borznak nem csak a szája volt nagy, valóban értett az ásáshoz. Percek leforgása alatt egymásba fonódó alagutak egész kavalkádját fúrta ki. Az egér a elrejtette a bejáratot néhány elszáradt levéllel.
Remélte, beválik a terv, és sikerül szétzilálniuk a menyéteket eléggé. Ehhez csak az kellett, hogy a sötétképű ráharapjon a csalira. Persze nem szó szerint. Ugyanis ő volt a csali.

XXV.

A menyétek majdnem teljesen nesztelenül érkeztek. Ugyanúgy, mint a vájatban, most is keveset és fojtott hangon beszéltek. Az összeszokott formáció gyorsan haladt, majd vezetőjük egyetlen intésére megálltak az átjáró előtt. Az ájult hercegnőt ledobták a földre. Könnyebb volt vinni, amióta teljesen kimerült, és kevesebbet vergődött, de még így is rendszeresen cserélniük kellett, hogy tudják tartani a lépést a vezérrel. A sötétképű nem várt senkire, és kíméletlenül büntette azt, aki lemaradt. Megvetette saját fajtáját is, azonban most még szüksége volt ezekre a semmirekellőkre, hogy véghez vigye a tervét. A hercegnő közelsége idegesítette. A mókus védtelen nyaka kihagyhatatlan falat volt, és a vezérnek forrt a vére, amiért nem elégítheti ki a préda iránti sóvárgását. Frusztrációját ismét a saját emberein vezette le. Minden ok nélkül szétcsapott köztük. Elégedetten figyelte, ahogy katonás rendbe vágják magukat. Félelemmel vegyes tisztelettel várták az utasításait. Ekkor megcsapta az orrát az egér szaga. Annak az átkozott pimasz egérnek. A fortyogó düh újabb hulláma öntötte el elméjét, miközben mániákusan kapkodta fejét, hogy megtalálja az arcátlant. Nem kellett sokáig keresnie. Az egér ott volt az úton, ahonnan jöttek. Biztosan elment az esze, mert menekülés helyett ott állt sérült karral, egy primitív fegyverrel, és őt szólította.
– Hé, te mocskos képű! Egyszer adtál nekem egy esélyt, hogy elmeneküljek. Most viszonzom – kiáltotta Teó jó hangosan. – Engedd el a hercegnőt, és tűnj el innen! Akkor meghagyom az életed. Ha nem, akkor ma itt veszel – Arról még fogalma sem volt, hogyan viszi ezt véghez, de eltökélte, hogy ma nem fog megfutamodni.
A sötétképű makogva felkacagott.
– Élvezettel fogom átharapni a torkodat, te kis féreg – tette hozzá sziszegve.
Két menyétet maga mellé parancsolva elindult lassan az egér felé. Közben hangosat füttyentett, amire társai gonosz vigyorra húzták a szájukat. Akármit is jelentett a jelzés, örömmel töltötte el őket.
A vezér egyre gyorsabban sétált, de Teó még mindig nem mozdult. Felemelte a lándzsáját, majd gyors mozdulattal elhajította. A fegyver célt tévesztve fúródott a földbe a menyétek lába előtt. Sérült volt és most már fegyvertelen is. Úgy döntött, ennél jobban nem tudja felkelteni a figyelmüket, úgyhogy itt az ideje a menekülésnek. Lélekszakadva eliszkolt a közeli bozótos felé.
Futott, ugrott, csúszott a karmokként szerteágazó cserjék között. Háta mögött hallotta üldözői hangját, de nem fordult vissza. Aztán meglátta maga előtt a fatönköt, melyen Francesco karmolás nyomot hagyott. Elégedetten ugrott fel rá. Megpördült, hogy lássa a cserjék alól kirontó menyéteket. A vezér vele szemben érkezett, a két másik menyét pedig kicsit odébb a két oldalán. Mindannyian megtorpantak egy pillanatra, amint meglátták az egeret, aki látszólag minden félelem nélkül állt előttük a fatönkön. Hármat sikerült elcsalni, gondolta Teó. Ez már elég ahhoz, hogy beváljon a terv.
– Lassúak vagytok. Csoda, hogy ilyen amatőrök túljártak a városi gárda eszén – vetette oda a tőle telhető legflegmább hangon, mielőtt hátra szökkenve eltűnt a tönk mögött.
A menyétek utána vetődtek, de hűlt helyét találták a másik oldalon. Mire felocsúdtak, Teó egy jóval arrébb elhelyezkedő fatönkről kiáltott oda nekik ismételten:
– Remélem ráértek, mert hosszú játék következik.
A sötétképű fortyogva rúgta félre a lába előtt heverő levélkupacot, mely felfedte az alatta rejtőző lyukat. Hangosat vakkantva beugrott a járatba, miközben a két másik menyét a felszínen rontott az egérre. Teó sem vesztegette az időt, azonnal visszabújt a föld alá. Lábait szaporán szedve próbált minél messzebbre kerülni üldözőitől, és remélte, hogy barátai elbánnak a hercegnőt őrző menyétekkel. Különben minden hiábavaló volt.

XXVI.

Miután a vezér eltűnt két csatlósával, Francesco kibújt rejtekhelyéről. Lustán megmozgatta tagjait, majd odaintett a hercegnőt őrző menyéteknek. Dühös vicsorgásukat látva, csak még jobban vigyorgott.
– Lássuk értek-e valamit, vagy annyira semmirekellő, csapnivaló vadászok vagytok, ahogy az ocsmány pofátokról lerí – kiáltotta oda nekik.
Frieda előmászott a bokor alól, és elkezdett lopakodni a hercegnő felé. Felvette a menyétek tempóját. Amint léptek egyet az őket hergelő borz felé, a sün egy lépést közelített a hercegnőhöz. Végtelennek tűnő másodpercekbe telt, de odaért a fogolyhoz, aki továbbra is eszméletlen volt. Tüskéi közül elővarázsolta kését, hogy átvágja a mókust fogva tartó köteleket.
Francesco magyarázott, hadonászott és látványosan nagyokat ásított, hogy borzolja ellenfelei kedélyeit. Közben apró lépésekkel tartotta a távolságot. Ha szabad a hercegnő, ő bemenekül a sűrűbb növényzet közé, ahol már könnyedén szétválasztja a menyéteket.
Frieda már majdnem átvágta a köteleket, amikor megzörrent a tüskés bozót az átjáróban. Az egymásba fonódó ágak kígyóként tekergőzni kezdtek. Valami utat tört magának a bokrok között. Egy sötét, baljóslatú árny jelent meg a hasadékban, és lassan kimérten közeledett. Meghallotta az őt hívó füttyöt. A borz és a sün azonnal a hasadék irányába fordult, a menyétek azonban csak makogva felkacagtak az érkező veszedelem hatását látván.
Teó eközben a föld alatt gyanút fogott, hogy valami baj történhetett, de megvolt a saját problémája is. Fürgén szaladt az üregekben, az elágazásoknál pedig megállt, és fülelt. A sötétképű vadászott rá idelent. Szólongatta, hátha hibázik, és elárulja a helyét. Teó úgy döntött, az a legjobb, ha visszatér ahhoz a lyukhoz, ahol először elrejtőzött. Onnan majd körülnéz. Így nem zavarja meg a mentést, és ha a vezér a nyomára bukkan, ő is csak távolabb kerül a társaitól.
Francesco úgy érezte, hogy megfordul vele a világ. Nem volt felkészülve erre a lehetőségre. Tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de most mégsem hitte el. Nem az érkező árny döbbentette meg, hanem a sün lány.
Frieda kezében megállt a penge, majd nagyot pendült a földön, amikor kicsúszott merev ujjai közül. Csak állt, amint a számára eddig ismeretlen rettegés hullámai újra és újra átcsaptak rajta. Dermedt végtagjai remegtek, lábai megrogytak. Gyomra fájdalmas görcsbe ugrott, szíve ki akarta szakítani magát mellkasából. Szemei óriásira tágulva meredtek előre, de látása leszűkült, mint ha csak egy csövön nézne keresztül. A külvilág megszűnt számára. Egyedül az előtte tornyosuló fenevadat látta.
A hasadék árnyékából először egy borotvaéles karmokkal tarkított, barna pettyes mancs bukkant ki. Ezt követte a vadászathoz leszegett fej, melyet alul fehéres szakáll, felül pedig bojtos, hegyes fül keretezett. A prédája fölé magasodó hiúz megnyalta szája szélét.
– Hozzá ne merészelj érni te átkozott! – bömbölte Francesco, miközben lekapta hátáról a kötél lövőt. De a vadmacska érkezését kihasználva már négy menyét vette körbe a borzot.Egyszerre vetették rá magukat, mielőtt a fegyvert célra emelhette volna. Tehetetlenül üvöltött, miközben ellenfelei a földre teperték.
Teó, aki épp ekkor mászott ki a föld alól, letaglózva nézte az átjárónál zajló eseményeket. Frieda fölött egy rettentő álkapocs nyílt harapásra, Francescot pedig a menyétek gyűrték le, hogy végezzenek vele. Az egér mögött a lyukból halkan sziszegve szólt ki a sötétképű:
– Komolyan azt hitted, hogy túljárhatsz az eszemen?

XXVII.

Teó tehetetlennek és elveszettnek érezte magát. Nem sikerült a terv. Ők voltak az egyetlen esély a menyétek megfékezésére, és csúfosan elbuktak. Még a barátai, akiket legyőzhetetlennek hitt, sem tudták ezt megakadályozni. Mindennek vége.
– Nem! – szólt rá magára. – Nincs vége, amíg én itt vagyok.
Tudta, hogy cselekednie kell, mégpedig gyorsan. A tervezés ráér menet közben.
– Frieda! – kiáltotta szándékosan jó hangosan, majd elkezdett a felszínen rohanni a sün lány felé. Egy pillanatra hátranézett, nem látta a sötétképűt. Ellenfele a föld alatt akart elé vágni, a saját alagútjukat használva ellenük.
– Gyere csak, kapj el, ha tudsz – vetette oda ellenfelének. Tudta, hogy a menyét kifinomult hallásával a járatokban is hallja a kihívást. Nagyot vetődve, éppen hogy elkerülte az egyik kijáraton kivillanó karmokat. A sötétképű meg sem állt, csupán vakon csapott oda. Bár fortyogott benne a düh, mégis inkább előnyre akart szert tenni, hogy hamarabb érhessen a sünhöz Teónál. Ott aztán feltartóztatja, hogy végignézze, ahogy a hiúz a szeme láttára falja fel barátját. Az egér bukfencezve ért földet, gördülésből felpattanva tovább loholt. Mindössze egy kiáltás szakadt fel belőle a vállába nyilalló fájdalom hatására. De nem lassított.
– Csak ennyi telik tőled? – hergelte tovább ellenfelét, miközben szemével a lándzsáját kereste. Hamar meg is látta. A fegyver pont közte és a hiúz között állt ki a földből. Meggyorsította lépteit, bár kezdett kifogyni a szuszból. Még egy ilyen lehetősége nem lesz. Lépett néhányat, páros lábbal elrugaszkodott a talajról, épp kezével belekapaszkodott a lándzsa végébe, és teljes súlyával lefelé rántotta. Az alatta futó járatból fájdalmas kiáltás harsant fel, amint a fegyver tövig a földbe szaladt.
– Megvagy! – mondta elégedetten Teó. Francesco felé vette az irányt.
A borz mellkasán térdeplő menyét nagyot nyekkenve, ájultan repült előre, egyik társát is magával sodorva, amikor az egér teljes erejéből belecsapódott hátulról. Francesco érezte, hogy lazul rajta a szorítás, elkapta a kezeit lefogó menyétek torkát. Felkelve irdatlan erővel csapta össze őket.
– Célozd… meg… a sziklát! – lihegte az egér hangosan zihálva, majd a kötél végét magára hurkolva elindult a sün lány megmentésére.
– Ez rohangál, mint a mérgezett egér, én meg kövekre lövöldözzek? – dünnyögte maga elé Francesco a fejét rázva. Félredobta kezéből az ájult menyéteket, és kezébe vette a kötél lövőt.
A hiúz figyelmét elterelte ugyan átmenetileg gazdájának kiáltása, de most már ismét a sün felé fordult. Lassan közelített tátott pofájával, tudván, hogy prédája nem megy sehova. Azonban túlságosan elbízta magát. Hatalmas állkapcsa nagyot csattant Teó háta mögött. Az egér az utolsó pillanatban félrerántotta a sünt az érkező támadás elől.
A következő harapás sokkal gyorsabban jött, de addigra Teó és a sün lány a földalatti járatba kuprogotak. Az óriási mancsok szüntelenül kaparták a talajt felettük, őket kutatva.
– Frieda! Magadhoz kell térned! – kiabálta Teó megrázva a sün lányt, aki csak motyogott maga elé. Az újabb kiabálás sem segített, úgy döntött taktikát vált. Szorosan magához ölelte a lányt, úgy suttogott a fülébe:
– Frieda! Csukd be a szemed, és hallgass meg! Tudom, hogy tehetetlennek érzed magad. Borzasztó ez az érzés, amit most érzel. Ismerem a rettegést. Én így éltem le az életem nagy részét, állandó félelemben. De aztán jöttetek ti, és megtanítottátok, hogy mindig lehet változtatni. Nem vagyunk áldozatok, hanem igenis erősek vagyunk – egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta: – Én itt vagyok, és vigyázok rád.
Érezte, hogy a sün lány mély levegőt vesz, majd kezei, melyek eddig tehetetlenül lógtak maga mellett, szorosan átölelték.
Aztán Frieda nagyot lökött rajta hátrafelé. Hanyatt feküdve néztek fel egymásra, amint a járat tetején keresztül betört közéjük egy hatalmas állkapocs.

XXVIII.

A fogak csattogva keresték őket az üregben. Teó és Frieda a falhoz lapultak, hogy kitérjenek a harapások elől. Elmenekülhetnének a járatokban, gondolta Teó, de a hercegnő még mindig odakint feküdt. Valami módon ki kell jutniuk innen, hogy szembeszálljanak a fenevaddal, itt esélyük sincs.
Ekkor a hiúz nagyot nyüszítve kihúzta pofáját a lyukból. Teó és Frieda egymásra néztek, és a lehetőséget kihasználva egyszerre ugrottak ki a felszínre.
– Remélem, nem zavartam meg semmi fontosat! Segíteni? Nem, azt biztosan nem kell. Tényleg, nyugodtan menjetek vissza még egy kicsit, ha gondoljátok. Én majd elintézem ezt a vadállatot – kiabált le nekik Francesco. Minden erejével kapaszkodnia kellet, mert a hiúz vadul ugrálva próbálta lerázni a nyakából. – Ne ficánkolj már, nem harap a borz! Bár, azt hiszem mégis – Azzal belemélyesztette fogait a vastag nyakba. A vadállat még hevesebben dobálta magát, végül oldalra hemperedett, lerepítve magáról Francescot.
Teó a pillanatnyi szünetet kihasználva lekapta magáról a kötél végét, gyors mozdulatokkal hurkot készített rá. Nem kellett semmit mondania, Frieda azonnal megértette, mit tervez. Az egér és a sün lány elkezdték két irányból körbetáncolni a hiúzt, aki hiába próbálta őket elkapni. Amint lecsapott volna az egyik támadójára, a másik beleharapott a másik oldalról.
Teó elégedetten nézte, hogy a vadállat lábai egyre jobban belegabalyodnak a földön tekergő kötélbe. Már csak a végét kell rögzíteni, és elkapták. De hiába próbálta meg a hurkot rádobni, a hiúz túl gyorsan kapkodta a mancsait. Újra és újra elszalasztotta a lehetőséget.  Ráadásul kezdtek fáradni. A harapások mind közelebb csattantak hozzájuk. Végül Frieda megbotlott, és a hiúz hatalmas csapással a földre küldte.
Teó egyedül állt a vadmacskával szemben. Kizárt minden zavaró tényezőt, úgy figyelte az állat testét. A macska nyakán megfeszültek az izmok, ő félre vetődött. Elkerülte a harapást, de jött a következő próbálkozás. Ismét lecsapott a hiúz, azonban az egér megint kitért előle az utolsó pillanatban. Ekkor végre meglátta, amit várt. A vadmacska vállán feszültek meg az izmok. Ezúttal harapás helyett megpróbálta elkapni ellenfelét. Teó megállt, és hagyta, hogy a hatalmas mancs lecsapjon rá. Úgy érezte, mindjárt összetörik az ütés erejétől. Éles fájdalom nyilallt sérült vállába és karjába. A ránehezedő nyomástól kiszorult tüdejéből a levegő. Kezdett elsötétülni a világ, miközben utolsó erejével még megmarkolta a kötelet, majd épp kezével remegve áthurkolta a ránehezedő mancson. Kiáltani akart társainak, hogy itt az idő, de már képtelen volt rá.
– Francesco! – lehelte gyengén, fulladozva.
Ennyi elég volt. A borz már készenlétben állt, kezében a puskával. Meghúzta a ravaszt, és a fém kampó sebesen lőtt ki a sziklafal felé. A hozzá erősített kötél hangos surrogással feszült meg a vadmacska körül. Mire a kampó hangos pendüléssel beleékelődött a kőbe, a hiúz alól kiszaladtak megcsomózott lábai. Minél jobban próbált szabadulni az oldalán fekve, a kötél annál szorosabban vágott bundájába.
Teó szédelegve arra figyelt fel, hogy Frieda és Francesco áll fölötte. Feje hasogatott, szaporán vette a levegőt. Aggódva nézett a vadmacska felé, de az kimerülten feküdt béklyójában, és már csak panaszosan nyüszített. Az egér kipréselt magából egy mosolyt, lassan feltápászkodott társai segítségével.
– Te nyomorult kis féreg! – hördült fel mögöttük egy hang.
Teó bicegve megfordult. A sötétképű sem volt jobb bőrben, mint ő. Erősen szorította bal oldalát, ahol a lándzsa mélyen megsebezte.
– Végzek veletek, még akkor is, ha ez az utolsó, amit teszek! – sziszegte a menyét. Lassan nehézkesen közelebb vonszolta magát.
– Szerintetek van esély arra, hogy csak összetéveszt valakivel? – kérdezte fáradtan kuncogva Teó, miközben leharapta magáról a kötést, hogy kiszabadítsa a karját.
– Hát még az is lehet. Jelentkező van bőven – közölte Francesco, hátramutatva a két tucat menyétre, akik most vonultak ki az átjáróból.

XXIX.

Az érkező csapat pisztolyokkal és kardokkal felfegyverezve masírozott köréjük, szótlanul zárták be a kört. Frieda elindult Teó felé, de az egér leintette:
– Maradjatok, és védjétek a hercegnőt!
A sün és a borz közrefogták a mókust, aki magához térve körbepillantott. A körülményeket látva, szemei elkerekedtek mielőtt ismét ájultan borult vissza a földre.
Teó kezdett erősen szédülni. A látása is homályos volt már a kimerültségtől. Az azonban még így is feltűnt neki, hogy az érkező menyétek nem őt méregetik, hanem a sötétképűt.
– Frank! Vége van. A hercegnő visszamegy az otthonába, rád pedig Árnyváros bírósága vár – lépett elő egy, a többieknél magasabb menyét a sorból. Egyenes tartásából, felszegett állából, szigorú tekintetéből sütött az uralkodói vér.
– Ti nekem nem parancsoltok – vakkantott oda neki a sötétképű. Mély megvetés ült ki az arcára. – Köpök a bíróságotokra. Árnyváros jobbat érdemel nálad.
– Ha elég erős lettél volna ahhoz, hogy elrabold a hercegnőt, az meggyőzhette volna a tanácsot, hogy leváltsanak engem – mondta az uralkodó beállva a nála jóval kisebb menyét elé. Lehajolva folytatta: – De gyenge vagy. Egy egér győzött le, és mindenki meg fogja tudni.
– Nem győzött le. Őt még megölöm, nem tehetsz semmit ellene. A törvényeink tiltják, hogy egy vadász és a prédája közé álljál – hörögte a sötétképű.
Az uralkodó egy pillanatig csendben mérlegelte a helyzetet. Hátra nézett az egérre, aki láthatóan alig állt a lábán, majd szó nélkül kiállt a kör szélére. Francesco útját fegyveres menyétek állták el, amikor oda akart lépni Teó mellé. Megpróbálta kikerülni őket, de kihúzott kardok tartották távol a készülő párbajtól.
Aggódva nézett Friedára, aki ismét a régi nyugodt mosolyával válaszolt. Vajon képes lesz ez az apró egér ennyi viszontagság után még győzedelmeskedni egy ragadozóval szemben? A borz nagyon remélte, hogy igen.
– Ne feledd Teó! Vadász vagy! – üvöltötte oda neki a borz.
Teó tudatába halkan, távolról érkezett meg az üzenet. Ez a pár szó kavargott a fejében, miközben mindenki hátrébb húzódott tőle és ellenfelétől.
A sötétképű fel-felszisszenve körözni kezdett Teó körül. Figyelte, amint a sérült egér lassan követi őt a tekintetével. Nincs már benne elég erő, nyugtázta elégedetten a menyét. Kiélheti még bosszúját, mielőtt elviszik. Úgy döntött, szemből csap le, hogy lássa az egér rémületét. Megállt előtte, száját vicsorra húzta, majd támadásba lendült.
Egyetlen villanás volt az egész. A körben állók nem is tudták követni a mozdulatokat, csak a végeredményt látták, és néma csöndben dolgozták fel az eseményeket.
Teó bal karja lángolt a menyét harapásának következtében. Válla megint kiugrott a helyéről, ahogy felfelé tolta ellenfele fejét. De bármennyire is szeretett volna már lerogyni, nem lazított állkapcsán, amivel a menyét szabadon maradt nyakát megfogta. Nem bírt volna nagyobb erőt kifejteni, de nem is kellett. A sötétképű hitetlenkedő szemmel meredt előre, miközben érezte az egér fogait a nyakán. Legyőzték. Ő lett a préda. Ha tovább küzd, akkor az egér, vagy a többi menyét végez vele. Testét elernyesztette. Megadta magát. Francesco és Frieda örömujjongásban tört ki. A menyétek hangosan makogtak elismerésük jeléül. Teó pedig végre engedhetett.
Eleresztette ellenfelét, és elájult. A fáradtság meleg sötét takaróként ölelte magához, úgy szakította ki a valóságból. Még érezte, hogy felemelik, de hogy mi történt vele ezután, nem tudta volna megmondani pontosan. Sem azt, hogy mennyi ideig utazott.
– …a postamester… üzenetet… megkaptuk… segítsünk… amint lehetett… megmentette… meghálálni Völgyváros… több egér kell az ERSIZ-be… – Nem tartoztak arcok a hangfoszlányokhoz, amik eljutottak tudatáig. Ahányszor kinyitotta a szemét, mindig más látvány fogadta. Először még az átjárót övező kies fák néztek le rá, aztán később már zöld lombok, végül pedig egy szoba mennyezete.
– Ne aggódjanak, rendbe fog jönni – mondta egy hang mielőtt ismét elaludt.

XXX.

A kocsma levegője nehéz volt a pipadohány füstjétől, melyhez erjedt gyümölcsök átható illata keveredett, garantálva, hogy egyetlen vendég se maradjon ki a bódulatból.
– Ennyi. Érted, Frieda? Ennyi. Köszönjük szépen, ügyes voltál. Nesze egy plecsni a pofádba. Most menj, és csinálj, amit akarsz! – dohogott Francesco a pohara fölött, miközben a kormányzótól kapott emlékérmével hadonászott a levegőben. – Na és az ERISZ? Ők is tehetnek egy szívességet. Mi az, hogy nem adhatnak ki információt Teóról? Ha nem nekünk, a barátainak, akkor kinek? Két napja semmi.
A sün lány nyelvét kidugva koncentrált. Épp színes virágokat festett az érméjére egy festőpalettáról, ami majdnem nagyobb volt, mint a feje. A borz puffogására válaszul, csak megrántotta a vállát.
– Vigye el a fene az egészet! – folytatta Francesco. – Nem is érdekel. Légy szíves, te se vedd elő a témát többször, mert elegem van! – bökött Frieda felé. – Én ugyan nem idegesítem magam ezen.
A sün lány válaszra sem méltatta.
– Na, és ha valami komoly baja van, és nem merik elárulni, nehogy kiboruljak? Ha mondjuk, rosszul rakják helyre a vállát. Láttam, mit művelnek azok a barbárok a városi korházakban.
Mostanra már a környező asztaloknál ülő vendégek is megelégelték az idegesítő magyarázást, távolabb húzódtak, hogy nyugodtan folytathassák iszogatásukat.
Frieda befejezte a virágot, majd elégedett mosollyal mutatta a borznak, aki tudomást sem vett róla.
– Mi van… – kezdte halk, elcsukló hangon Francesco magába roskadva. – Mi van, ha csak úgy elmegy? Köszönés nélkül felszáll a vonatára, és mi nem látjuk többé.
A sün lány egyik kezét a borzéra tette, bátorítóan mosolygott rá egy kacsintás kíséretében.
Ebben a pillanatban valaki megpöckölte Francesco fülét. Egy ismerős hang azt mondta:
– Hát az bizony nagy illetlenség lenne a részéről szerintem.
Francesco olyan hévvel ugrott fel, hogy felrúgta az asztalt a festékeket szerteszét repítve.
– Te lókötő, te! – Felkapta, és megölelte a kötésekkel tarkított egeret, aki nagyot vinnyogott a szorítás hatására. – Tudtam én, hogy nem mész sehova. Túlságosan szeretsz minket.
– Nem maradok – kezdte komolyan Teó, miután letette a borz. – Az én otthonom a vonat. Lehet, hogy néha elsodornak onnan a kalandjaim, de mindig vissza fogok térni oda.
– Ó! Értem – mondta elkenődve Francesco. Szokatlanul halkan folytatta: – Akkor jó utat, kis barátom. Én… büszke vagyok rá, hogy megismerhettelek. Vigyázz a bundádra, bármerre is vigyen az utad.
– Köszönöm. Tényleg indulnom kell. Sajnos a vonat nem vár senkire. Még a völgyet megmentő három ERISZ ügynökre sem – mondta hamiskás mosollyal Teó. Azzal két jelvényt tett a mellette lévő asztalra, és kisétált a kocsmából.
Frieda vigyorogva a nyakába akasztotta az ERISZ pecsétjével ellátott jelvényt, a virágos emlékérmét pedig messzire dobta, miközben kiszaladt Teó után.
Francesco vigyorogva markolta fel a másik jelvényt, majd hangosan kiabálva indult kifelé.
– Természetes, hogy én, a nagy Francesco vállalom a feladatot. Én vagyok gyengék védelmezője. Szükségetek is lesz rám, mert nélkülem bizony az első sarokig sem jutnátok el, és máris eltévednétek. Hé! Merre vagytok?
A kiabálás lassan elhalt a kocsmán kívül. A festékkel beborított vendégek fellégezve tértek vissza beszélgetéseikhez.
Valahol a távolban egy gőzmozdony sűrű füstfelhővel övezve tört ki egy alagútból, mint ha egy hatalmas kősárkány okádta volna ki. A völgybe érkezve három hangos füttyel köszöntötte leendő új utasait.